Irodalmi Szemle, 1993
1993/6 - HAJDÚ ISTVÁN: A papagáj
A papagáj — Egyszer reinkarnálódsz egy pocokban — mondta egy alkalommal a fiú, amikor már nem bírta hallgatni a motyogását. Az apja szörnyen feldühödött. — Egy pocokban? És te miben? Egy tuskóban. Mit tudsz te az életről? Mit tud a te generációd? Háborút nem éltetek át, de semmi komolyabb, megrázó eseményt sem, a hosszúhajú, farmeros lázadásotok és a rock and rollotok csak egy vak kutya veszett csaholása. Az a bajotok nektek, hogy egy kurva szarrágó nemzedék vagytok, amely lassan halálra zabálja magát a lisztes virslivel, és felpuffad a sörtől. Mindent megkaptatok, semmiért sem kellett küzdenetek, de ti még arra is lusták vagytok, hogy maximálisan kiaknázzátok a rendszer lehetőségeit. — Látom a rendszer lehetőségeit. Itt ki vannak előre osztva a szerepek, itt nem hordhatsz hosszú hajat, mert azonnal gyanús vagy, huligán, semmirekellő, lázító, legszívesebben bezárnának egy pszichiátriára, és kiradíroznák az agyad, ne gondolkodj, csak zabáid a virslijüket, ti bólogatok meg csak tapsoljatok a felvonulásokon, írjátok a hülye cikkeiteket, holott az én józan gondolkodása már rég beleveszett egy misztifikált csoport érdekeibe, tudjátok jól, hogy az egész egy nagy szar, de befogjátok a szátokat, mert benne vagytok a gépezetben, és féltek, rohadtul féltek, mert itt vannak a csillagosok, a katonák, akik már egyszer ráléptek a nyakatokra. Közben a régi társaság összejár, a könyvtárad pedig tele van veszélyes filozófiával. Az apja meghökkent: milyen veszélyes filozófiával? — Hát te teljesen hülyének nézel? Nem vetted észre, hogy néha eltűnt egy-egy könyved? Azt gondolod, mi nem olvasunk? — Hogy merészelted... — Úgyhogy ennek a kockafejű commedia dell'arte társadalomnak nem hiszek. És abszurd az, hogy ti sem hisztek benne. Ezért lopkodtam a könyveket, hogy végre le tudjam dobni a rózsaszín szemüveget. Beírattál volna egy egyetemre, egyengetted volna az utamat felfelé, de én ebből nem kérek. Látom, hogy milyen lettél, a növényeiddel és a papagájoddal beszélgetsz. Felvágattad még a nyelvét is, azt hiszed, folyton ismétli majd neked, hogy Pityuka, Pityuka, Pityuka? — Hagyd a papagájomat békén. Elég baja volt a vámon Engelhardtnak, míg elintézte, hogy magammal hozhassam. Pedig náluk... — Pedig náluk Brazíliában, ne gyere már te is ezzel a szöveggel. Csehszlovákiában vagyunk. Akkor már tudta, hogy vakmerősége miatt orv csapdába esett. Még rikkantott egyet tehetetlenül, de a háló könyörtelenül lecsapott rá. Ő is fogoly lett, mint a többi társa, bár külön kalitkába került. Éjjel-nappal sötétség uralkodott körülötte, mert ponyvát terítettek szűkös ketrecére, csak akkor kapott némi fényt, amikor enni adtak neki. A fehér ember néha teljesen levette a ponyvát. Hosszan nézegette, csodálta zsákmányát, megelégdve, büszke arckifejezéssel. — Hazaviszlek, te őserdők szelleme, hazaviszlek — mondogatta neki, majd újra letakarta. Egy bizonyos idő után arra lett figyelmes, hogy megváltozott
