Irodalmi Szemle, 1993
1993/6 - HAJDÚ ISTVÁN: A papagáj
HAJDÚ ISTVÁN ban jelent meg a fejük fölött, persze a bennszülöttek még nagyobb rémületére. Amikor egy ágon észrevették, a kis emberke sokáig mutogatott rá. Furcsa sóvárgást látottá szemében. Maga köré gyűjtötte kísérőit. Hosszan tanakodtak. Később lerakták málháikat, és letáboroztak. Úgy látszott, hosszabb időre, mert a sátrakat is felverték. A befogott zsákmányt egy speciális, favázas, hálóval bevont ketrecbe zárták. A madár éjszaka újabb rikácsolást rendezett, olyannyira megkeserítve az emberke és társai álmát, hogy kénytelenek voltak az egész éjszakát a tűz mellett átgubbaszani. Reggel egy magas fára ült, és fáradtan szunyókált az átvirrasztott éjszaka után. Nem úgy alatta a táborban. Cöveket vertek köré, hálót feszítettek rá, mintegy védőburkot alakítva ki a sátrak fölött. A gúla tetejét fel lehetett hajtani. Nagyon agyafúrt találmány volt. Nem röpködhetett a fejük fölött, mert beleütközött volna a hálóba. Viszont felülről berepülhetett, mivel ott a háló fel volt tekerve. A délutáni eső után szétroppantott pár friss magot. Már régebben elhatározta, hogy megpróbálja kiszabadítani a befogott társait. Úgy látszott, most itt az alkalmas pillanat. Az emberek is a sátrakba húzódtak szundikálni. Csöndben leereszkedett az egyik cövekre. Semmi sem moccant, berepült a gúlába, a ketrec tetejére ült. Bekukkantott a lécek között, és abban a pillanatban zajt hallott a feje fölött. Már késő volt. A gúla teteje lecsapódott. A kis emberke szemben állt vele, és csak ennyit mondott: megvagy! Nem ment velük a nyáron, pedig a szüleinek nagyon fontos volt, hogy velük tartson. Dél-Amerikába utaztak Engelhardthoz, apja legjobb barátjához, aki a hetvenes évek elején nem tért vissza Amerikából, amikor a bátyjánál volt kint látogatóban. Engelhardt újságíró volt, jelenleg egy brazil lap tulajdonosa. Z. gyakran beleolvasott a leveleibe, amelyek mindig így kezdődtek: nálunk Brazíliában... Az apja nagyon büszke volt erre a kapcsolatra, sohasem késett a válasszal, sőt gyakran fel is hívták egymást telefonon. Tudta, az apja valamikor egy lapnál dolgozott Engelhardttal, és hatvannyolc után együtt rúgták ki őket. Engelhardt akkor búcsút mondott az írógépnek, és "ez egy kurva rendszer" szavakkal távozott a szerkesztőségtől. Az apja követte. Amerikába már nem, mert kiutazási engedélyt csak neki adtak volna, a családnak nem. Nem akarta őket itthagyni, elfogadott inkább egy felkínált állást a járási kulturális osztályon. Napról napra idegesebben járt haza, titkolva neurózisát, de minden tettén látszott, hogy majd szétrobban. Az anyja nyugtatgatta mondván: az embernek kompromisszumot is tudnia kell kötni, amitől még dühösebb lett. A fiú ezt jól látta. Megvetette az apját, ugyanakkor sajnálta is tehetetlenségéért. Gyáva volt emigrálni nélkülük, pedig onnan is támogathatta volna őket. Inkább játszotta a veszélyes játékot: a palló egyik oldalán régi énje és barátja, a másik oldalon a kompromisszum, együtműködés és az idegbajos élet. Az apja ebből a skizofrén állapotból a természet világába menekült. A lakás tele volt mindenféle virággal, állattal, akváriumokkal. Ez kompenzálta tehetetlenségét, hisz az élőlények nem beszéltek, itt a "magasabb érdek" csakis ő lehetett. Apját gyakran rajtakapta, ahogy beszélt a virágokhoz, állatokhoz. Úgy tűnt, hogy ezek a szótlan élőlények fontosabbak neki, mint ők — a család.
