Irodalmi Szemle, 1993
1993/1 - BOHÁR ANDRÁS: Árnyékkötők, avagy az elektrografikai alkotásmód esélyei Magyarországon
BOHÁR ANDRÁS az autonóm eszközhasználat kimunkálásának már jól látható eredményei vannak. Ebbe rengeteg képalkotási módszer tartozik bele, a struktúrafelbontástól kezdve, az újszerű felületképzésen át egészen a fényvibrációk alkalmazásáig. Most én nem ezekre térnék ki, hanem azt a három tendenciát jelezném, amely túlmutat a technikai jellegű apparátusok érvényességén, és hozzásegíthet a műfaj általános esztétikai értékpreferenciáinak kimunkálásához. Az első műfaji attitűdöt elektro-konstruktívnak nevezem. Itt gyakorlatilag a tradicionálisabb konstruktivista képalkotásnak fénymásológép, illetve számítógép segítségével történő véghezvitelét tapasztalhatjuk. Ebben az esetben a gép mintegy az emberi kéz meghosszabbításaként működik. Történhet ez a felületek egymásra másolásával, struktúrák kinagyításával és még számtalan módon. A perdöntő az, hogy ha más is a textúra, ha bármennyire különös is a képződő felület, akkor is hagyományos kép keletkezik megtervezettségében, kiszámíthatóságában, előre kalkulálható megjelenésében. A második csoport alkotóit szabad konstruktívaknak hívom. Itt már a konstruáló eljáráshoz hozzáadódik a kezdeti kiszámíthatalanság, a szabadság effektusai is. Adva van egy alapkép, és annak a gép általi megmunkálása révén keletkezik a műalkotás. Ez az egyik leggyakoribb alkotói módszer, és talán valamennyi művész él is vele. És végül a harmadik módozatot a szabad effektusok művészei képviselik. Ők már a minimális kötődést is elvetik a hagyományos művészi eljárásokkal kapcsolatban. Nem terveznek, csak felmutatják a gép működésének módozatait. Történet ez úgy is, hogy lapokat, tárgyakat érintenek, ezeket hozzák kapcsolatba a fény - és letapogatórendszer megnyilvánulásaival, teret engedve a gép saját működéséből adódó fényvibrációs mozgásoknak. De elképzelhető aképpen is a szabad effektusok művészi leképezése, hogy az alkotó pusztán az elektronikus berendezés hibáira, képtorzításaira koncentrál, és a műalkotás megszületését a rámutatás individuális aktusával jelzi. Az elektro-konstruktivista vonal még csak a technicizált művészet jegyeit hordja magában, és az önnön hétköznapiságába beleragadt ember produktumait idézi meg. De tegyük hozzá azt is, hogy ez az elektrografikai műfaj kimunkálásának első lépcsője, és majdhogynem törvényszerűen itt még csak nyomai vannak a szabad médiahasználat lehetőségeinek. A szabad konstruktivista irány már egy lépéssel elmozdul, és a véletlen játékára is apellál. Különösen izgalmas képek születhetnek, ha a művészet és élet dialógusai optimálisan jelentkeznek ezekben a produktumokban. A harmadik fokozat a szabad effektusok művészi-eletronikus megjelenítése, ami valóban korszerű és nélkülöz minden patetikus és romantikus archaizálást. Itt kezd eltűnni a határ művészet és élet között. Persze ez meg sohasem valósulhat, mert beteljesülése egyben a folyamat végét is jelentené. Éppen ennek a határnak a mindjobban! megközelítése, a hajszálvékony repedések érzékivé tétele, az "el- nem-rejtettség" és az "elrejtettség" egyidejű ábrázolása ad állandó feladatot az alkotóknak.
