Irodalmi Szemle, 1993

1993/5 - SZIMPÓZIUM - TŐZSÉR ÁRPÁD: A megíratlan irodalomtörténet

visztikus-esztétikai értékszemlélettel is közelebb kerül a valódi értékeinkhez, mint az irodalmat egyszerűen az ideológiához mérő Csanda, aki számára így aztán a háború előtti s háború utáni korszak szlovákiai magyar irodalmából is annak az "Egri Viktornak az életműve emelkedik ki", aki valójában csak a legritkábban nőtt túl az irodalmi ügyeskedésen. S ugyanakkor azt a Cselényi Lászlót, aki a magyar irodalomban a hatvanas évek végén s a hetvenes évek elején jelentkező új nyelvi meghatározottságú irodalommodellnek első szlovákiai képviselője volt (és művelője máig) felsorolásaiban meg sem említi. (Irodalomtörténeti kuriózum, hogy a könyv szlovákiai magyar fejezetében a Csanda Sándor neve alatt szereplő Cselényi-portrét tulajdonképpen Csanda tudta nélkül, utólagosan tették be a szerkesztők a könyvbe, s — akárcsak a Dobos Lászlóról s az e sorok írójáról szóló passzusokat — Pomogáts Béla írta. S a tekintélyes kézikönyv mai studírozója már azon a szerkesztői gikszeren is csak derülni tud, hogy a mű előszavának és fejezetbevezetőjének — az egyik Béládié, a másik Csandáé — az értékfelsorolásai csaknem diametrálisan különböznek.)

Görömbei és Koncsol direkt módon is megfogalmazzák történelmi orientáltságú irodalomszemléletüket, így: "A csehszlovákiai magyarságra különösképpen érvényes az, hogy történelme és irodalma csak egy könyvben írható meg, mert történelmének alakulása radikálisan meghatározza kultúrájának fejlődését, sőt egyes periódusait is" (Görömbei). Vagy: "...a csehszlovákiai magyar irodalom megértéséhez elengedhetetlenül szükséges a történelmi tények" ismerete (Koncsol).

A csehszlovákiai magyar irodalomnak ez a történelem-nézetű képe két szempontból első látásra is problematikusnak tűnik:

1./ Az irodalomtörténeti vizsgálódás módszerének akkor is a lehető legkomplexebbnek kell lennie, ha a tárgy az adott esetben valóban annyira "radikálisan" történelmi meghatározottságú. Ellenkező esetben a történelem külső igazsága kivédhetetlenül a műalkotás belső igazságának kritériumává tolja föl magát.

2./ Ha egy irodalom fejlődését "radikálisan" a történelem, s nem az alkotó egyéniségek, nem a nyelvi struktúrává, műalkotássá szervezett személyes egzisztencia határozza meg, akkor ez az irodalomnak a huszadik század második felében nem erénye, hanem olyan negatívuma, amely a 19. századi iroda- lommodellekhez közelíti, s ezt az irodalomtörténetírónak szóvá kell tennie.

Igaz, Koncsol Lászlónak (és mindenkinek) joga van azt keresnie az irodalmi műben, amit akar (Koncsol célja — ahogy ő mondja: a költői magatartásformák "közös karakterének" a kimutatása), de ha vizsgált (keresett) tárgyát (Koncsol esetében a közös sors, történelem közös irodalmi reakcióit) nem veti előbb alá az esztétikai érvény próbájának, akkor végül a "megtalált tárgy" (Koncsol esetében a kínált modell) helyességét is meg lehet kérdőjelezni.

Konkrétan: Koncsol László szerint "Az első korszak verseinek (az "első korszak" Koncsol szerint 1957-tel, Bábi Tibor, Ozsvald Árpád, Dénes György stb. ún. "őszi verseivel" zárul, T. Á) jórészt pozitív építő irányú, a versek zárlatában egy poblérnátlan, teljes és derűs világállapothoz eljutó folyamatát ettől fogva egy negatív irány, egy eredeti hiánytalan világállapot leépülése, széthullása, problémákra bontása váltja fól." Ehhez a tetszetős modellhez a következő kérdés fűzhető: leépülhet-e az a valami, ami meg sem épült? Az említett szerzők “pozitív, építő irányú" versei éppen “pozitív, építő irányuknál" (kollektív ihletésű világképüknél) fogva problematikusak, s a