Irodalmi Szemle, 1993

1993/5 - SZIMPÓZIUM - TŐZSÉR ÁRPÁD: A megíratlan irodalomtörténet

bennük megfogalmazódó "problémátlan... világállapotnak" csak a kor, a történelem "igazságaival" összevetve van valamiféle dokumentumértékű igazsága, de irodalmi leépülésüket vizsgálni meglehetősen kilátástalan dolog. S a különböző egyéni stílusokat, kifejezésformákat összemosó "történelmiség-elv" hangsúlyossága az értékek felmutatását végül ott is lehetetleníti, ahol azok már jelen vannak. (Ti. a modell 57 utáni, "leépülő" ágában.)

A magyar irodalom nem attól magyar irodalom, hogy Magyarországon írják, s nem is attól, hogy a magyarországi történelem a "meghatározója", hanem mindenekelőtt attól, hogy a világirodalomnak magyar nyelven megképzett sajátos változata s a magyar nyelvhez kötődő személyek művészi létértelmezése. Görömbei Andrásnak is talán ezzel a nyelvi-irodalmi-létértelmező meghatározottsággal kellett volna foglalkoznia első fokon, s akkor valószínűleg nem tárgyalja könyvében kiemelt helyen és teljedelemben ő is Egri Viktort, s mondjuk, a teljesen műkedvelő Szabó Bélát (akikről egyébként ugyanakkor alig van elismerő szava) s Rácz Olivér és Dobos László történelemleképző ún. nemzetiségi nagyregényeiről is elmondja, hogy azok bizony inkább csak annak a történelemnek a dokumentumai, amely "meghatározza" őket, mintsem az irodalomé.

Utaltam rá, hogy Balla Kálmán már az első jelentősebb írásában is szóvá tette azt a veszélyt, amelyet költőinknek a "személyest a kollektivitásból tekintő szemlélete" rejt magában. Ezen a helyen ezt a Balla-kitételt Görömbeiék kollektív-történelmi irodalomszemléletének ellenpontjaként kell megismételnünk és aláhúznunk.

Baliának elvitathatatlan érdeme, hogy a szlovákiai magyar konszolidáció talán legsötétebb évében, 1979-ben (ekkor nevez ki a mindenható Pártközpont egyetlen könyvkiadónk élére egy csaknem a szó szoros értelmében vett analfabéta pártmunkást) tereli a figyelmet a társadalmi és mindenféle totalitás irodalmi-esztétikai meddőségére és érvénytelenségére, s fejti ki ezt 1991-ben bővebben s korszerűbb terminológiával a nyolcvanas évek közepén fellépő új költőnemzedék kapcsán így: "...s végeredménybeír az ő jelentkezésük erősítette föl igazán — spontánul, de annál erőteljesebben és hitelesebben — az egyéni létértelmezés, az elkülönülni és kiválni akaró szemlélet, az individuális világkép rehabilitálásának tendenciáját". Érdekes viszont, hogy e mellől az érvényes személyiségértelmezés mellől Balla eszmefuttatásaiban is hiányzik az a motiváció, amely ezt a személyiségértelmezést irodalommá teheti. A nyelvértelmezésről van szó. Kulcsár Szabó Ernő éppen a már említett Kortárs-beli dolgozatában fejti ki meggyőzően, hogy a hetvenes évek közepétől a magyar irodalom fő sodrát képező posztmodem és "új érzékeny" alkotók személyiségértelmezése egyben nyelvértelmezés is, s hogy "Az új nyelvi magatartás...abból indult ki, hogy a nyelv szavai közvetlenül sohasem a valóságot érik el, hanem mindig csak a kommunikációs partnert, ezért úgy véli, a műalkotás kijelentései sem a valóságra vonatkoznak, hanem csupán az értelmező közösségek alkotta cselekvési és kommunikációs rendszerekben nyernek jelentést".

Balla nem foglalkozik külön a "nyelvi magatartás", a formálás összetevőivel, s ezért kerülhet sor szóban forgó két írásának nagy gikszerére, Cselényi költészetének elhibázott értékelésére.

Cselényit ugyanis Balla — nem egészen világos érveléssel — ahhoz a "kol- lektivista" líratípushoz sorolja, amelyet tiszta formájában nálunk —ezt helyesen állapítja meg szerzőnk — Dénes, Ozsvald, Bábi és Gyurcsó képviseltek, s nem