Irodalmi Szemle, 1993

1993/5 - SZIMPÓZIUM - SZEGEDY-MASZÁK MIHÁLY: Az irodalom történeti s elméleti vizsgálata

SZEGEDY-MASZÁK MIHÁLY

hetők, ha figyelmen kívül hagyjuk a Chandos-levél címen ismertté vált elmélkedését a nyelv válságáról, s A tulajdonság nélküli ember olvasójának is célszerű ismerni Musil naplóit. Kérdés, vajon nem hasonló-e a viszony Babits vagy akár Kosztolányi szépirodalminak s értekezőnek nevezett munkái között. Esti Kornélról nemcsak novellák s versek, hanem esszék is szólnak. A XX. század tele van olyan írókkal, kiknek értekező munkáik aligha választhatók el a szépíróinak minősíthető alkotásoktól. Talán elég Valéryra, T. S. Eliotra, Bennre, Németh Lászlóra, Szentkuthyra, Hamvasra, Esterházyra hivatkozni. Az újabb példák a régebbi irodalomról alkotott képünket is módosíthatják. Vajon hol a határ kitalált és nem kitalált fiction és non-fiction között pl. Jean-Jacques Rousseau, Friedrich Schlegel vagy Kemény Zsigmond életművében?

Az adott műalkotásnak végső soron pozitivista eszményét félretéve nem csak értelmezett és értelmező szöveg viszonyának újratisztázásával kell szembenéznünk. Két másik következménye is lehet a megváltozott kiinduló föltevésnek. Az egyiket így fogalmaznám meg: a műalkotás összefüggésrendszerben megtörténő eseményként fogható fel. Nem a textusban, hanem a kontextusban keresendő az irodalmiság lényege. A XX. századi avantgárd kultúra vizsgálatából is ezt a tanulságot lehet levonni. Akkor viszont szükséges visszatérnünk a szerzőség, sőt a szándékosság (intencionalitás) fogalmához, melyről az új kritikusok azt hitték, kiiktatható a művészettel foglalkozó vizsgálódásból. Talán elég a Duchamp által 1917-ben Fontaine címmel kiállított tárgyat fölidézni, hogy emlékeztessük magunkat arra: a pozitivizmustól örökölt módszer nem teszi lehetővé XX. századi alkotások értelmezését. Lukács tevékenysége intő példa arra, hogy az elméletírónak nem szabad elszakadnia saját korának művészetétől. Természetesen ennek az igazságnak is érvényes a fordítottja: a jelenkori vagy akár

XX. századi művek értelmezéséhez elengedhetetlenül szükséges szembenézni korábbi szövegekkel. Roland Barthes Balzac egyik kisregényén, Greimas Maupassant egyik novelláján, julia Kristeva Antoine de La Sale 1456-ban befejezett Jehan de Saintré című regényén mutatta be, hogyan képzeli el egy elbeszélő mű szerkezeti elemzését. A regényírás köztudottan igényli a hagyományt. A műfaj magyar öröksége kétségkívül sokkal kevésbé gazdag, mint a franciáé, mégis feltűnő, milyen keveset tudunk arról, müyen szerkezeti megoldások is jellemzik 1900 előtti elbeszélő prózánkat. Amikor pl. a nézőpont fontosságát hangsúlyozzuk XX. századi regényeinkben, hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy milyen meghatározó jelentősége van ennek Jósika Miklós regényeiben. Ez az egyoldalúság is arra vezethető vissza, hogy a XX. századi elméleti iskolák tanulságai nem eléggé hatottak irodalomtörténetírásunkra.

Nehogy félreértessem, nem csak a XIX. század második felében uralkodott füológiára gondolok, amikor elmélet és művek ellentmondását hozom szóba. Annyiban még az orosz formalisták korai tevékenysége is pozitivistának tekinthető, amennyiben a mű immanens megközelítésére bátorított, lehetségesnek tartván, hogy nyelvi elemzéssel kimutatható az irodalmiság. Amikor avantgárdot emelegetek, azért gondolok elsősorban olyan képviselőire, mint Duchamp, Cage vagy Amo Schmidt, szemben, mondjuk az élete túlnyomó részében múzeumi tárgyakat készítő Picassóval, az újklasszicista eszményt vállaló Sztravinszkijjal vagy T. S. Eliottal, vagy még akár a magát nagyon helyesen konzervatív zene