Irodalmi Szemle, 1993
1993/5 - SZIMPÓZIUM - SZEGEDY-MASZÁK MIHÁLY: Az irodalom történeti s elméleti vizsgálata
Az irodalom történeti s elméleti vizsgálata szerzőnek nevező Schönberggel is, mert a legelőször említettek tevékenysége tanította meg arra a műértelmezőt, hogy a kérdést nem így helyes föltenni: mi is a műalkotás, hanem sokkal inkább így: mikor műalkotás egy szöveg vagy tárgy. A jeltudomány nyelvén szólva, az irodalom mibenléte nem alaktani, még csak nem is jelentéstani, hanem pragmatikai kérdés. Ha viszont nem lehet alaktani, szerkezeti elemzéssel kimutatni a különbséget két szöveg között, melyek közül az egyik műalkotás, a másik nem az, akkor a műfajokat is szöveg s olvasó viszonyaként foghatjuk fel, mint ahogy az sem bizonyos, hogy a giccset rosszul, fogyatékosán megszerkesztett művel lehet azonosítani, vagyis fölmerül a lehetőség, hogy a giccs mibenlétét egy tárgy és egy befogadó viszonyának sajátosságában is, vagy akár elsősorban abban lehet keresni. Annyi minden esetre valószínű, hogy valamely szöveg használatától függ, irodalom-e az vagy sem, és milyen műfajhoz sorolható. Hol bezáródik, hol kinyílik a művet körülvevő kontextus, s olvasni annyit jelent, mint szüntelenül új összefüggésrendszerbe helyezni a szöveget. E vég nélküli folyamat kánonok lerombolását hozhatja magával. Mind több szöveg kerülhet egymással kölcsönhatásba, s ennek az is következménye lehet, hogy az értelmezés vég nélküli folyamat. Ismét csak hadd emlékeztessek arra, az irodalomelmélet tanulságai érzékenyen érinthetik az irodalomtörténetírást. Kérdéses pl., ha az erdélyi emlékiratírók munkáit irodalmunk részének tekintjük, miért rekesztjük ki abból a XIX. vagy akár XX. századi történetírást. Vajon nem olvasható-e Szalay László befejezetlenül maradt Magyarország története éppúgy az irodalom rendszerének alkotójaként, mint Arany nagykőrösi balladái, Kemény regényei s Az ember tragédiája? A Három nemzedék nem olvasandó-e együtt a Tündérkerttel? A történetmondás nyugati kutatói már régen együtt tárgyalják a Fielding regényeit Hume vagy Gibbon történetírói munkáival. Dickens és Carlyle, Balzac és Sainte-Beuve egyazon paradigma részeiként is felfoghatók, mint ahogyan a Huszadik Század, a Nyugat, A Szellem s a Ma körének tevékenysége is egymáshoz viszonyítandó, ha meg akarjuk tudni, mit is jelentett a kultúra modernsége Magyarországon a huszadik század elején. Széchenyi naplójának olvasója sokszor elébe megy az irodalmárnak, aki mintha kissé vonakodnék belátni, hogy aligha létezik olyan megkülönböztető jegy, melynek alapján e szöveghalmazt egyértelműen el lehet különíteni A karthausitól, a Gyulai Páltól, Az apostoltól vagy a Bolond Istóktól. Duchamp híres kijelentése — "Ha valaki művészetnek nevezi, akkor művészet" — arra is figyelmeztet, hogy alaktani ismérvek alapján nem lehet különbséget tenni műalkotás és nem műalkotás között. Bőd Péter vagy Toldy Ferenc mást értett irodalmon, mint Gyergyai Albert, és a XX. század végi olvasónak ismét joga van, hogy saját felfogást valljon ebben a kérdésben. A talált költészet, az idézet kultusza s az önéletrajzi regény különböző változatai szükségessé teszik, hogy elméletíróink átfogalmazzák az irodalomnak azt a szemléletét, melyre nálunk még mindig a romantika s a szecesszió nyomja rá bélyegét. Ismeretes, hogy a líra—epika—dráma hármasság először Antonio Mintumo 1559-ben mejelent De poeta című munkájában fogalmazódott meg. Korántsem szükségszerű, hogy e rendszer továbbra is érvényes maradjon. Meg lehet kérdezni, vajon a XX. század végén, amikor már bajos írni
