Irodalmi Szemle, 1993

1993/5 - SZIMPÓZIUM - SZEGEDY-MASZÁK MIHÁLY: Az irodalom történeti s elméleti vizsgálata

Az irodalom történeti s elméleti vizsgálata

Amit az Indiana Egyetemen ki tudok adni a hallgatóknak olvasásra, azt itt olykor magamnak kell ismertetnem, a szakirodalom hazai hozzáférhetetlensége miatt. Ily módon aligha kerülhet sor vitára, pedig ez volna fő érdeme az ilyen jellegű foglalkozásoknak.

Elméleti kutatásaink egy része éppen a történetírás hitelének és nyelvének elemzésére irányulhat, Természetesen ez azt is jelenti, hogy magának az elméletnek eddigi alapföltevéseit is felül kell bírálni. Nem csak arra gondolok, hogy többségünk még mindig az "ábrázol" és a "kifejez" szót használja leggyakrabban, ha történetmondó vagy lírai művet értelmez. Kérdés, vajon nem az irodalmi mű létezési módjának kissé avult felfogását tükrözi-e az ilyen nyelvhásználat. Szó vagy betű szerinti s átvitt értelem, literális és metaforikus jelentés szembeállítása is felülvizsgálható, hiszen arra csábít, hogy a föltételezett köznyelvtől eltérésben keressük az irodalmiságot, vagy a prózától eltávolodásban a vers vagy akár a költészet lényegét.

Ujabb keletű felfogások is mérlegelésre várnak. A hatvanas években a korai XX. század némely elméleti iskoláinak hatására a műközpontúságot hangsúlyozták elméletíróink. Ha jól sejtem, ma már módosításra szorulhat e felfogás. Mindenekelőtt arra kell emlékeztetnünk magunkat, hogy a műközpontúság viszonylag újabb keletű szempont. A reneszánsztól a klasszicizmusig inkább a műfaj, a romantikában viszont az alkotói egyéniség életműve számított elsődlegesnek. Az egyedi műalkotást korántsem lehet adottnak tekinteni. Mallarmé élete jelentős részében olyan művön dolgozott, mely soha nem készült el, Arany munkásságában sok a töredék, és a kritikai kiadások arra tanítanak, hogy sokszor nem éppen könnyű eldönteni, mi is nevezhető önmagával azonos, zárt műalkotásnak. Ismeretes, hogy Krúdy rövidebb elbeszéléseinek vagy József Attila egyes verseinek különböző változatai léteznek. A költészet folyamatszerű tevékenységnek is tekinthető, melynél a kész szöveg időnként kevésbé fontos lehet a keresésnél. Kérdésesé tehető a hit, mely szerint a mű visszafordíthatatlan folyamat eredményeként létrejött tárgy. Különösen akkor, ha még a szóbeliséget sem rekesztjük ki az irodalom köréből, s a szöveget nem jelenlétként, de az olvasó emlékezetében élő más szövegekkel kölcsönhatásban fogjuk fel.

Az sem magától értetődő igazság, hogy a műalkotás és a róla szóló szöveg létezési módja egyértelműen szembeállítható egymással. Nemcsak az önmagával azonos, zárt műalkotás eszménye, eredeti s utánzat szembeállítása, hanem talán az alkotás és értelmezés ellentéte is a romantika örökségéhez tartozik. A strukturalizmust követő ellenhatás képviselői tehát nem egészen újat kezdeményeznek azzal a hallgatólagos föltevésükkel, mely szerint egy irodalmi művet létrehozni s róla beszélni több szempontból is hasonló tevékenység. Ha ez valóban így van, mű és értelmezés, sőt szépíró s értekező viszonya is átértelemzésre vár, mint ahogy az értelmezés hitelének kérdését is újra föl kell tenni. Hol vagyunk már az úgynevezett egzakt műelemző módszer eszményétől. Derrida szemléletét lehet elvetni, de nehéz tudomást nem vennünk arról, ahogyan kétségbe vonta a strukturalisták által alapvetőnek elfogadott kettős szembeállítások (bináris oppozíciók) érvényességét.

A XX. század sok példát szolgáltatott elméletírás és művészi gyakorlat kölcsönhatására. Hofmannsthal köleményei, drámái s szépprózája bajosan értemez-