Irodalmi Szemle, 1993

1993/4 - SZIMPÓZIUM - Fiatal prózaíróink szemléje az Irodalmi Szemlében

rengeteg a zenei utalás, ami egyfajta zenei misztikát hív életre. Hajtman ezzel körülbelül azt fejezi ki, amit Hajdú a vallásmitológiai elemekkel.

A Miserere című írás zenei elemei és vonatkozásai nemcsak tartalmi összefüggésekben érdemelnek figyelmet, hanem formai szempontból is. Az írás aleato- rikus mű, akaratlanul is eszünkbe idézi Cselényi László prózai szövegmontázsait, noha itt nem egészen erről van szó. Hajtman idősíkokat, eseményeket tologat, terekkel, helyzetekkel manipulál, tükörcserepeket, mozaikkockákat próbál egymáshoz illesztgetni, a szó szoros értelmében komponál. Méghozzá szerkesztői- rendezői elvvé avatva az általa oly sokszor (bár csak tartalmi összefüggésekben) emlegetett dodekafóniát. A kísérlet merész és veszélyes. A heterogenitás és az öncélú töredékesség buktatóit kell elkerülnie. S ez nem mindig sikerül neki.

A dodekafon zenemű rövid részletében a kromatikus hangsornak mind a tizenkét hangja felcsendül, a mű alapanyagát, a 12 fokú készletet az előadók a szerző által megszabott módon alakítják, a szerző előre meghatározza a hangok felcsendülésének egymásutánját. A dodekafónia megkívánja a készlet mindenkori teljes kiaknázását, vagyis megköveteli, hogy egymás után mind a 12 hang megszólaljon. A mű sorokba rendeződött hangokból, nem pedig dallamokból áll. A sorok elrendeződését kombinatorikai törvényszerűségek befolyásolják.

Lényegében ezt az elképzelést vélem felfedezni a Miserereben is. Az albérleti élet viszontagságai, a szülő-gyermek viszony, egy nyári brigádmunka emlékei, egy amatőr színjátszó fesztivál eseményei, a biblikus részletek és utalások, a naturalista leírások mind-mind sorokká bomlanak, s ha ezen sorok az egymásra vonatkozás rendje és a komplementaritás elve szerint váltakoznának, illetve kötnének egymásra, s egyfajta harmóniát céloznának meg, akkor lenne Hajtman írása igazán sikeres. Csakhogy az ilyen tendenciák ebben az írásban eléggé gyengék, és sajnos olykor a novella egyes helyzetei csinálmányszerűek. S a még súlyosabb probléma pedig az, hogy ezek a modoros-csinált-tudálékos elemek a kompozíció egészét is nagyon meggyengítik.

A legkidolgozottabb résznek Hegyi levelét tartom, figyelemre méltó továbbá

— már csak a hajtmani alapállás vizsgálata szempontjából is — az amatőr színjátszó fesztivál csehszlovákiai magyar költőjének és a főhős viszonyának kivetítése is. Hegyi undorítónak érzi a provincializmust, s talán a kisebbségi lét egészét is. Míg a kisebbségi költő kisebbségi küldetésről papol, illetve ezzel palástolja dilettantizmusát, Hegyi felgyülemlett nemi feszültségén enyhít. A lázadás szokatlan, de tökéletes formája ez.

Kitűnő megoldásnak tartom a novella szerkezetét élénkítő majdnem-verseket.

Az előbb említett heterogénségtől és csinálmányszerűségtől a Kisvárosi elégia sem mentes. Már a művészi tervben is erős affektáltságot érzek, mely a kitűnően kidolgozott részeket is kényes helyzetbe hozza. Sok a funkciótlan, "lebegő" rész. Az író Orawetz úr jellemén és sorsán keresztül próbálja felvillantani a város múltját, megeleveníti jelenét és megjósolni jövőjét. A múlt terhes (lásd: zsidóüldözés), a jelen diktatórikus (lásd: könyvkereskedésbeli problémák stb.), a jövő elveszett (Orawetz úr egyetlen fiának homoszexuális hajlamai miatt el- őbb-utóbb kihal a család). Nagyjából ez mondható el a kor társadalmi rendszeréről, s a kisváros életformájáról is.