Irodalmi Szemle, 1993
1993/4 - SZIMPÓZIUM - Fiatal prózaíróink szemléje az Irodalmi Szemlében
Fiatal prózaíróink szemléje az Irodalmi Szemlében szerző nem titkolt célja a kutya- és embertársadalom némely összefüggéseire ráirányítani a figyelmet, ám tulajdonképpen csak egy önmaga megismerésétől is berzenkedő, határozatlan gyermek—felnőtt lelki világát és gondolkodásmódját szemlélteti. A fenyőfa című novella már a 90-es években született. A "lepraszagú" város tulajdonképpen a "lepraszagú" társadalom miniatűr változata. A főszereplő, aki lépten-nyomon meghökkenve tapasztalja a szellemi értékek degradálódását, megkíséreli saját belső értékeinek konzerválását, menteni a menthetőt, s inkább példával, mint tettel ugyanerre biztatni környezetét. A borozóban könyvmoly- kodó, minden "csinált fetisizmustól" irtózó hős végül totális lelki válságba kerül, és nem vallálja a közösséget a "lepraszagú" társadalom kinevelte tucatemebe- rekkel, de a nosztalgiázókkal sem. Az írás erejét sajnos gyengíti néhány meglehetősen valószínűtlen párbeszéd és egy-egy nyelvileg megoldatlan elem. (Pl.:"Odakünn már beesteledett.") A szemek című írás két jelentéktelen kisvárosi figura, G. úr és E. asszony viszonyának jellemzésével indul, s a "fadarabok vagyunk, melyeket a: emésztő tűzbe lehet dobni bármikor" — felismerés hol közvetett, hol közvetlen hatása alatt teljesedik ki. Az üres párbeszédek itt a kispolgári lét kiszolgáltatottságának, harmóniátlan- ságának és szürkeségének a fokmérői. A hisztérikus pótcselekvések, az önide- genség és önutálat vészes indulatok felszínre jutását segíti elő. A védőszent szobrának megcsonkítása leszámolás a legmeghittebb és legbizalmasabb kapcsolatokkal. A kiszolgáltatottság, az örökös fürkésző szemek elől nincs menekvés még a talán a megtisztulást (halált ?) jelentő-szimbolizáló mitologikus értelmű folyó habjai közt sem. Hajdú műveiben rengeteg a hiányosság, különösen korai írásai támadhatók. Novelláinak főként a hangulatteremtő erő kölcsönöz energiát. Az "igazi" Hajdú-novellák sora A szemekkel kezdődik, az azt megelőző írásokban csak megvillannak az értékek. Dodekafónia — prózában. Hajdú István novellahősei rokonságot mutatnak Hajtman Béla figuráival. Itt elsősorban a Vivace címet viselő, talán legsikerültebb Hajtman-írás főszereplőjére gondolok, aki hogy megszabaduljon “őrjítő, testet- lelket bekebelező kusza, teljesen haszontalan gondolataitól", hogy oldja kissé az életének negyven esztendeje alatt felgyülemlett belső feszültséget, pótcselekszik. Minden idejét szeretkezésre és alvásra használja, de a negyven év kisebb-na- gyobb lelki megrázkódtatásainak emlékképei nem hagyják nyugodni, feltörnek mind a tudatában, mind a tudatalattijában. Az állandó lelki harc egy nagyívű zenei karrier közepén tombol benne, s egy egészen furcsa lázadásba csap át. A lázadás értelmén azonban a főhős egyszerűen képtelen elgondolkodni, annál inkább, mivel a "személyiségőrlő, mindent-elhomályosító törekvések", a "házassági megalkuvások" állandóan fertőzik a lelkét, s a védekezésre szinte alig marad ideje. A vívódó főhős mikor már eljut a teljes kiábrándultság és reménytelenség állapotába, a gyönyör és az álom menedékére vágyik, olykor pedig a kisfiával való játéktól, a második gyermekkor illúziójától remél megváltást. A műben
