Irodalmi Szemle, 1993
1993/3 - TIBOR ŽILKA: A komikum és (irodalmi) formái
A komikum és (irodalmi) formái érzése az uralkodó, itt antonim eljárással van dolgunk: az ironikus szubsztitútum valódi jelentése éppen az ellentéte. Az irónia alapja a kifejezett és a gondolt közti antonímia, azaz a nyelvi aktus pszeudoaktus, értelem a kijelentés ellenkezőjével adott. Ebben a mondatban: "Te aztán jó barátom vagy!" a "rossz" jelzőt a "jó" helyettesíti. Létezik azonban az irónia ellenkező típusa is: negatív jelentésű kifejezéssel lehet valami pozitívat is állítani — ide tartozik Szókratész ismert kijelentése: "Tudom, hogy semmit sem tudok." A kijelentés értelme: sokat tudok, bizonyára többet, mint ti. Az iróniát lehet a kommunikáció szempontjából is jellemezni, ha abból indulunk ki, hogy az expediens(E) egy ironikus információ küldője egy bizonyos befogadónak (B). Egyúttal az irónia, illetve az ironikus közlés fogadásának három fajtája van: 1. E iróniát fejez ki a kijelentésében, s ezt B iróniaként fogja fel — ez esetben az irónia vagy egy harmadik személyt érint, vagy a dolgok bizonyos állását, például valamely ország politikai helyzetét (referens irónia); 2. E önmagát sújtja ironikus kijelentéssel, B ezt megérti, felfogja (önirónia); 3. az ironikus kijelentés irányulhat B ellen úgy, hogy B felfogja (te-irónia), ez áll fenn például abban a helyzetben, amikor a tanító ezt mondja a diáknak: "Te aztán okos vagy!" (= buta vagy). A paródiának az iróniával szemben homonímia jellege van, ám itt a tartalom és a fonna egymással kontraverziós viszonyban áll, sőt a kommunikációs hatás egyenes arányban van a szó tárgyképe és a szó hangképe közti diszharmóniával. A paródia ellentétes fejlődésű, mint az irónia, mivel elsődlegesen a műfaj funkcióját teljesítette, de ma már sokkal szélesebb és általánosabb érvényű. Ennek ellenére jelentése néha leszűkül az irodalmi paródiára, azaz egy más művészi alkotás, ill. annak formája utánzására. De ez a paródiának csak egyik típusa, amely az írásmű azonos passzusainak ismétlésén alapszik. Kétségtelen, hogy az irodalmi paródia a legkidolgozottabb; ugyanis mint a metakommunikáció műfaja az elemzés hálás tárgya, ezt bizonyítja Miguel de Cervantes Don Quijote című regényének a lovagregények paródiájaként való értelmezése. Ámde paródia egyetlen mondatban is megfogalmazható, sőt egy ellesett gesztus is a gúny tárgyává lehet. A paródiákban mindig egy egyszerű műveletre, a mimikának, a gesztikulációnak, a szóbeli nyilatkozatnak, a koncepciónak vagy egy egész műnek, netán művek összességének gépies, automatizált vonására összpontosul a figyelem. A paródia a hasonlóságra, a parodizált objektumot jellemző vonások hangsúlyozására épít, ezért a parodizálás szokványos eljárásai közé tartozik az ismétlés. Az ismétlés, a forma homonímiája azonban mindig feltételezi a jelentésbeli különbséget; éppen ez az irónia és a paródia közös tulajdonsága. A forma homonímiája gyakran a nyelvi eszközök nagyobb részének ismétlésével érhető el. A formális egyezés keretében mindig markánsan hangsúlyozódnak a jelentés területén fennálló különbségek. Ha Propp komikumelméletéből indulunk ki, ahhoz a nézethez juthatunk el, hogy a paródiában az egyezés komikuma, az iróniában a különbség komikuma van túlsúlyban. Ami túlzott, túlexponált, túlméretezett, azt nevetségessé, paródia vagy irónia tárgyává lehet tenni. A paródia és az irónia mindig a hivatalos magatartás, a hatóság, az egyértelműség ellen, vagy az egyértelmű (túlexponált) álláspont képviselői ellen — tisztek, papok, tudósok, politikusok, államférfiak, tanítók, orvosok ellen irányul. A paródia nevetségessé tehet történelmi személyeket is, de ugyanakkor vo
