Irodalmi Szemle, 1993
1993/3 - KONTEXTUS - LANSTYÁK ISTVÁN: Nyelvművelésünk vétségei és kétségei
Nyelvművelésünk vétségei és kétségei megállapítja: " a különfejlődés folytán létrejövő új nyelvi elemek nem mind nélkülözhetők, hiszen egyikíiknek-másikuknak az a kényszer a létrehozója, hogy egyes fogalmaink tartalmukban vagy terjedelmükben eltérnek egymástól [...], saz természetes, hogy minden nemzetiség nyelvének azt a fogalomvilágot kell tükröznie, amelyikben benne él" (1970:107). Deme az indokolt regionalizmusok között olyan szavakat is említ, mint pl. brigádmunka 'társadalmi munka', brigádos 'társadalmi munkát végző személy', sőt: összpontosítás 'személyek összehívása különféle célokra'. Épp e szavak használatának indokoltsága magyarázza, hogy a beszélt nyelvből nem sikerült kiszorítani őket. 4. A magyar nyelv egységességének, az egyetlen, központi norma követendő voltának elvéből következően nyelvművelésünk nem számolt azzal a mélyreható különbséggel, amely az egy- és a kétnyelvű beszédközösségek között van ; föl sem merült az a kérdés, hogy lehet-e, célszerű-e kétnyelvűségi helyzetben teljesen azonos módon folytatni ezt a tevékenységet, mint az egynyelvű anyaországiak körében (vö. Kontra 1992). Pedig nyilvánvaló, hogy a kétnyelvűek kommunikációs szükségletei és lehetőségei jelentős mértékben eltérnek az egynyelvűektől. Ezenkívül az a tény, hogy a kétnyelvűek számára két nyelv áll rendelkezésre gondolataik közlésére, s ez a két nyelv nemcsak a külvilágban, hanem a beszélők agyában is együtt él, messzemenő következményekkel jár mindkét nyelv vonatkozásában. A kétnyelvűségi szemlélet hiányára utal az is, hogy nyelvművelésünknek nem volt véleménye arról a kérdésről, a szlovákiai magyarok egyes csoportjai számára a kétnyelvűség mely típusának kialakítását tartja kívánatosnak; a kétnyelvűség fogalmát differenciálatlanul kezelte (1. pl. NyKk. 1/1288,1291). A kétnyelvűségnek ugyanis rendkívül sok válfaja létezik, s ezek más-más mértékben befolyásolják a beszélők első és másodnyelvi kompetenciáját. Üdítő kivételként csupán egy nem nyelvész véleményét tudjuk idézni, a műfordító Hubik Istvánét: "Nyelveink nem eltérő fejlettségi fokúak, és a mindenáron — s közösségi méretekben — való kétnyelvűségre törekvés az anyanyelv rovására menne. Márpedig ennek felelősségét senki sem vállalhatja." (1987:245) Az a fontos törvényszerűség fogalmazódik itt meg, hogy a két nyelv kölcsönhatásának mértéke nagyban függ a kétnyelvűség típusától. Ezért a szlovakizmusok elleni harcban fontos szerepet kellett volna játszania a magas szintű balansz- kétnyelvűség veszélyeire való utalásnak. * A kétnyelvű beszélőközösségnek fentebbi meghatározásából következően a szlovákiai magyar beszélőközösség kétnyelvűnek tekintendő annak ellenére, hogy nem minden tagja tud szlovákul: egyebek közt azért, mert még azok is, akik maguk egynyelvűek, a kétnyelvű anyanyelvváltozatot sajátítják el anyanyelvként, és nagy többségük később is ezt használja. Vö. Jakab 1989:144: "A szlovák hatás azonban nemcsak a nyelvjárás neológ változatát [...] beszélők nyelvhasználatán észlelhető, hanem az archaikus változatot használókén is, mert bár ez utóbbiak közül sokan nem tudnak szlovákul, a szlovák nyelv hatásától nem szigetelődhetnek el. Nem, mert magyarul (is) beszélő tisztviselőknek, hivatalnokoknak, egészségügyi dolgozóknak — akikkel ők közvetlenül érintkeznek — a nyelvhasználata erősen tükrözi s egyben közvetíti a szlovák nyelv hatását."
