Irodalmi Szemle, 1993

1993/1 - HAJDÚ ISTVÁN: Lucifer a kávéházban

Lucifer a kávéházban Beleharapott a létbe, mint Éva az almába, de sehogy sem tudta kiszakítani a maga darabját, mert az egyetemes kataklizma óriási bűzös ülepével mindenre rátelepedett. Mint a Bukott Angyal a pokoli trónra, hogy onnan osztogathassa parancsait a kárhozottaknak, bele-belefújva a tűzbe, hogy szítsa az égő máglyát a kivehetetetlen alakú, táncoló katlanok alatt. (Milyen könnyű elképzelni!) Ugyanakkor tudta, hogy saját léte sehogy sem függ össze ezzel a keresz­tényriogató tébolydával, mert ezeket az érzéseket itt is át lehet élni a jelenben, még a nem is olyan intenzíven, mint odalent (Hol a Pokol?), csak a jelenben kell maradni, és nem elrugaszkodni magasabb szférák felé, mert az csak a szen­teknek... A hitványabbja ott persona non grata. A "fenti" szférákban már nem emberek élnek. Hanem kik? Miért kell odacsörtetni? Mivel több egy szent, mint egy ember? Ezek a gondolatok foglalkoztatták, miközben rátért a macskaköves belvárosi utcára, mely üyenkor délután szinte szűk volt a siető emberek áradatának, a massza hömpölygött valahová, alkotóelemei meggörbülve, mint célba érő gát­futók, menekülő struccok. Szeme kiszűrte az ismerős arcokat, köszönt feléjük, vagy fogadta köszönésüket, és erős kényszert érzett, hogy maga is fusson, ki­dülledt szemekkel, mint akit valakik gyilkosságért kergetnek. (Sötét kapualjban, borotvával — nyissz.) Még megfontolt néhány változatot, majd szeme megakadt egy utcai zugpiktoron. Máskor elhaladt volna mellette, de most mögé állt, és szemügyre vette a képét. Egy hídféle volt rajta kivehető, elmosódott, élénk színek. Halkan a piktor mögé lépett és a fülébe súgta: — Ez, kérem, giccs. A piktor meglepetten fordult feléje: — Mi van? — és egy szürkés pöttyöt rakott a híd korlátjára. — Ez, kérem, giccs, Monet stílusában. — Mi maga, festő, művészettörténész, gyűjtő? — Gyűjtő vagyok, szenvedélyes gyűjtő. Mennyit kér érte? — Még nincs befejezve. — Nem baj. Na, mennyi? — Haát... Ezer — böki ki gyorsan, és elkapja tekintetét —, drága a vászon. — Itt van, és máskor is legyen szerencsénk. Maga egy zseni. A zsenik, azok átlépik a határt a... Hóna alatt a képpel tovább megy, érzi, ahogy tenyere beleragad a friss felületbe. Aztán egy szemétkukához ér, a képet beledobja, a keret nekiütközik egy pohár­nak. A pohár azt mondja: "kr" és bereped. — Cretino — hallja bal felől, a műanyag székeken ücsörgő társaság felől, de ő pillantásra sem méltatja őket. Semmi szofizmus. Ő ezen a körön kívül van. A filozófia a kishitűség bomladozó talaja, nem reális. Kényszerítő erő az el­

Next

/
Oldalképek
Tartalom