Irodalmi Szemle, 1993
1993/1 - HAJDÚ ISTVÁN: Lucifer a kávéházban
Lucifer a kávéházban Beleharapott a létbe, mint Éva az almába, de sehogy sem tudta kiszakítani a maga darabját, mert az egyetemes kataklizma óriási bűzös ülepével mindenre rátelepedett. Mint a Bukott Angyal a pokoli trónra, hogy onnan osztogathassa parancsait a kárhozottaknak, bele-belefújva a tűzbe, hogy szítsa az égő máglyát a kivehetetetlen alakú, táncoló katlanok alatt. (Milyen könnyű elképzelni!) Ugyanakkor tudta, hogy saját léte sehogy sem függ össze ezzel a keresztényriogató tébolydával, mert ezeket az érzéseket itt is át lehet élni a jelenben, még a nem is olyan intenzíven, mint odalent (Hol a Pokol?), csak a jelenben kell maradni, és nem elrugaszkodni magasabb szférák felé, mert az csak a szenteknek... A hitványabbja ott persona non grata. A "fenti" szférákban már nem emberek élnek. Hanem kik? Miért kell odacsörtetni? Mivel több egy szent, mint egy ember? Ezek a gondolatok foglalkoztatták, miközben rátért a macskaköves belvárosi utcára, mely üyenkor délután szinte szűk volt a siető emberek áradatának, a massza hömpölygött valahová, alkotóelemei meggörbülve, mint célba érő gátfutók, menekülő struccok. Szeme kiszűrte az ismerős arcokat, köszönt feléjük, vagy fogadta köszönésüket, és erős kényszert érzett, hogy maga is fusson, kidülledt szemekkel, mint akit valakik gyilkosságért kergetnek. (Sötét kapualjban, borotvával — nyissz.) Még megfontolt néhány változatot, majd szeme megakadt egy utcai zugpiktoron. Máskor elhaladt volna mellette, de most mögé állt, és szemügyre vette a képét. Egy hídféle volt rajta kivehető, elmosódott, élénk színek. Halkan a piktor mögé lépett és a fülébe súgta: — Ez, kérem, giccs. A piktor meglepetten fordult feléje: — Mi van? — és egy szürkés pöttyöt rakott a híd korlátjára. — Ez, kérem, giccs, Monet stílusában. — Mi maga, festő, művészettörténész, gyűjtő? — Gyűjtő vagyok, szenvedélyes gyűjtő. Mennyit kér érte? — Még nincs befejezve. — Nem baj. Na, mennyi? — Haát... Ezer — böki ki gyorsan, és elkapja tekintetét —, drága a vászon. — Itt van, és máskor is legyen szerencsénk. Maga egy zseni. A zsenik, azok átlépik a határt a... Hóna alatt a képpel tovább megy, érzi, ahogy tenyere beleragad a friss felületbe. Aztán egy szemétkukához ér, a képet beledobja, a keret nekiütközik egy pohárnak. A pohár azt mondja: "kr" és bereped. — Cretino — hallja bal felől, a műanyag székeken ücsörgő társaság felől, de ő pillantásra sem méltatja őket. Semmi szofizmus. Ő ezen a körön kívül van. A filozófia a kishitűség bomladozó talaja, nem reális. Kényszerítő erő az el
