Irodalmi Szemle, 1993
1993/1 - HAJDÚ ISTVÁN: Lucifer a kávéházban
Lucifer a kávéházban lenálláshoz vagy túlzott süllyedéshez. Mögéje bújnak a gigászi méretű férgek, hogy felfaljanak mindent, ami útjukba kerül, de legfőképpen embertársaikat, mosolyogva jó étvággyal, mintha jót tennének. Ülnek a nagy, faragott, rusztikus diófa székekben, térdig a vérben, ezek a patás Bukott Angyalok, és elégedettek, és csámcsognak és böfögnek, ivásnál eltartják a kisujjukat, és figyelnek, mit lehetne még megkaparintani, és beszélnek, beszélnek — mézes-mázos szócsapda —, és Wagnert hallgatják: a Walküröket. Pedig: Az éjszaka sikolyai megölik a tücsköket. A sötét lyukak hegyes lándzsává változnak. A hóhérok aktatáskáikban hordják a megrendeléseket. Acéltomyok hullanak a tengerbe, süllyednek Atlantisz felé. A földkéreg alól kopácsolás hallatszik, és az urnákból elszáll a halotti por. A felhők savas könnyeket hullatnak az Úr lábára. Felszeletelt házak úsznak a levegőben. A történelem eseményei apokaliptikus káosszá szublimálódnak. Az égő gyertyák az ég felé növekszenek. A dübörgő mollok átszakítják a dobhártyákat. A remények délibábként poroszkálnak a sóvárgó előtt. A hegyek bakelitkapcsolókká változnak. Lézertűk suhannak sebesen. Mintha csak kezdődne valami. Mintha minden az elejétől kezdődne. És szólíták őt EMBERNEK, és szólítsátok őt EMBERNEK. Az előbbi incidenst az olaszokkal elfelejtve, sietősebb tempóra kapcsolt, haja felállt, és beleszúrt a levegőbe, mint azon a bizonyos Van Goghon. Hirtelen balról megszólította valaki. — Mondja, hová siet olyan eszeveszetten? — Uram, még nem sietek, a lábam néha mintha az akaratomtól függetlenül mozogna. Ez a relativitás. Relatív és viszonylagos minden. — Láttam, eldobott egy képet. Itt van. — Ha magának... — Nekem nagyon tetszik. — Megtarthatja. Látja, itt a viszonylagosság, én például... No de mindegy. — Megtarthatom? — Már mondtam, tartsa csak meg. Inkább azt mondja meg... — Mire kíváncsi? Én örökös kereső és kérdező vagyok. — Hogy a formát... Érzi maga a formákat? — Nem, én nem érzem. Lehet a formát érezni? — Igen, talán... Persze a művészi formákat, de mást is, a tárgyakét... — Maga üyen dolgokon gondolkozik? — Szoktam, de most ne haragudjék, kávét akarok inni — mondta és otthagyta. A kép továbbra is ragadós volt, mintha sohasem akart volna megszáradni, pedig aznap a Napban gigantikus hélium-robbanások történtek. Neki már akkor bejárták a testét a koffeinmolekulák. Volt valami közös a két dologban, párhu
