Irodalmi Szemle, 1993
1993/1 - Z. NÉMETH ISTVÁN: Túléltem érted magad
Túléltem érted magad Túléltem érted magad Kínállak: gyere érints, s tudd meg, miből épülök én. Láthatsz, néha játszom, hogy nem vagyok otthon, hiányzóm, a vérpaloták ablakából megláthatsz, hazug énem majd vinnyogva utoléri végső szerepének idejét. Játszom. Várok a négyujjú kézre, a szájra, mely vérző, vonagló húsra sose mászott. Adj igazat, csak a végsőt, ne a vésőt, a csontig hatoló szobrász szadista éhét, nyugtass, van hatalmad fölöttem, megnyugszom, elalszom melleid bástyája közt, beleépíthetsz a valóság kicsi kéjébe, kocsikázni vihetsz, mert várlak, nyomozok utánad, hogy mozdulj — akár haragodban... Kínállak: gyere égess, ó — hidd el, nem az a démon szállt meg, mi évekkel ezelőtt ott a téren bohóccá idomított, és ajkaimra rakta szótárát holmi gyásznak, szánalomnak — más vagyok, picit vékonyabb kötetbe fűztek, sokan írtak, megmagyaráztak, fordítgattak, míg végül az est megölelte őket. Túléltem érted a nagy szüretet. A vért. A kilógó álmot a fejből. Nem könyörgöm többé s nem szeretek mást pici orrodon kívül. Megvacsorázhatsz. Valakivé lettem s valakié.
