Irodalmi Szemle, 1993
1993/1 - Z. NÉMETH ISTVÁN: Nem bújhat az Ember...
Z. NÉMETH ISTVÁN Platón ma Atlantiszról álmodott, és Arkhimédész boldog volt valamiért, csak nézett rád, kutatta titkaid és táncolt, amíg érte jött a vég. Szőke vagy, szobrokat ihletsz, szobrászokat faragnak maguknak ők. Tiéd a legszebb száj, mióta embert gyártanak és ölnek az idők. Körbezárlak. Mit adjak véredért? Hantot hajadra mért helyezzek? Fáj! Csókodért őrjöng benn a palotában Kronosz, a nagy és dicső király... Nem bújhat az Ember... Lehet-e égetett agyag-arccal különválni a portól, s iszonyú erőlködéssel összekötni egy ínszakadást? Nézni a kézben maradt ölelés utolsó kőcserepét, hogy az ólmos, fertő-levegőben illan-e emléke, íze a kedves, kis leheletnek? Volt-e fájdalmunk ragyogóbb, tehetősebb a válás perceinél? Égő hajszálak szokatlan aromája, torz íja a kínnak lőtt-e belénk már vesszőt, hogy kilépjen vérünk megszokott gödreiből? Mitől áradt? Meddig tartott a belső sugárzás, ez a gyilkos, hazudozó, csalárd játék, játék egy pattanásig feszített húrú hegedűn, s mindez a sírás volt-e letagadva, temetve egy puha tenyérrel az arc gödreibe, színébe, szerepébe? Lehet-e most már nyugtunk, öröklét fénylik át rajtunk, s ez a fajta félelem most már az úr: halnánk — micsoda pont lenne a mondat után; ám élünk mindörökkön — se a felejtésbe, se a megnyugvásba nem bújhatunk többé elhamvadt szerelmünk íze elől.
