Irodalmi Szemle, 1993

1993/2 - INTERJÚ BEKE GYÖRGGYEL: „Zárkózzon föl a nyugati kultúra hozzánk!”

vezető, ám rám tették a nyerget, az egyik "aktivista" úgy fogalmazta ezt meg, hogy "Bekét ki kell szekirozni az irodalomból." Módszeresen csinálták. Egy adott ponton túl, 89 elején, azt mondtam, hogy tovább nem bírom.

Az alatt az idő alatt, amíg nem közölhettem — majd négy év volt —, bejártam egész Erdélyt. Sütő Andris és Létay is adtak szerkesztőségi megbízóleveleket, enélkül nem lehetett sehová bemenni. Bejártam egész Erdélyt, de egy sorom sem jelent meg. Jegyzeteimet sikerült kihoznom. Ha majd egyszer megint lesz könyvkiadás Magyarországon, szeretném az egész sorozatot, a teljes tizenkét kötetet megjelentetni. Részleteket itt-ott közölgetek, de hát Barangolások Erdélyben címmel lenne az igazi, teljes a sorozat. Ezt tartom fő írói munkámnak. Lényegében ezért jöttem el. Otthon mit csinálhattam volna tovább? Horgászhattam volna, ha kedvem van. Moziba járhattam volna. Nyugdíjat kaptam, viszonylag jó nyugdíjat, harmmckilenc ledolgozott munkaévemért. Autóm volt. De négy évig egyáltalán nem engedtek ki Magyarországra a fiamhoz. Fizikailag nem fenyeget megsemmisítés. Noha az utolsó évben kalandra válallkoztam, bekapcsolódtam a szamizdat kiadásokba. Megjelent egy Kiáltó Szó című illegális lap, ebben álnéven írtam. Pálfi Géza néven. Gyímesi Éva, Balázs Sándor, Cseke Péter szerkesztették. Állandóan rettegtem, hogy egyszer le fogják leplezni, óriási botrány lesz, hogy fogom bírni a szívemmel. De az ilyen helyzeteken az ember túlteszi magát, nem gondol rá. Azért jöttem el, s azért rongyolódtam le — hiszen elvették a házunkat, el kellett adnom az autómat, a hatezer kötetemet ott kellett hagynom, elajándékoznom, hogy tovább dolgozhassak.

Mit hoztál magaddal mégis, a kézirataidon kívül?

• A kézirataimat nem én hoztam, hanem megfelelő utakon jutottak át. Mi abba a csoportba kerültünk, akik hetven kilóval jöhettünk át. S tizenötezer lejes bútorral személyenként. Ezt a bútort, amit itt látsz, előzőleg hozta ki egyik ismerősünk. El tudod képzelni, hogy tizenötezer lej bútorkeretbe mi fér bele. Nem panaszkodom. Elég takarékos ember voltam, nagyon szép házam volt Kolozsváron, ott maradt a múltúnkkal együtt.

Milyen volt a beilleszkedés? Hogy látja egy Erdélyből átmenekülő értelmiségi az országot, Budapestet?

• Erősen összetett dolog ez. Éli magam érzelmileg nagyon kötődtem Magyarországhoz. Nekem ez volt a hazám. Bár Romániában éltem, de az sosem volt hazám. Az ember a hazájában mindent szeret, még a rendőrt is. A hibákat is. Különösen odakintról. De amikor már idekerül, akkor a hibákat is észreveszi. Amíg külföldről nézi, az erdélyi magyar ember számára műiden szép és jó, ami Magyarország. Elhiszem, hogy ez deformált lelkiállapot. A kisebbségi sors teszi azzá. Az elszakítottság. Az embereknek szükségük van arra, hogy legyen valahol egy lelki támaszuk, szellemi otthonuk, ahonnan nem űzhetik el. Ez számunkra Magyarország volt, minden hibájával és gyatraságával együtt.

Magyarországra nekem nincs mit panaszkodnom, mert az adott körülmények között ennél többet nem nyújthatott, mint hogy egy albérleti menekült-lakást adott nekem és még tíz másiknak itt a környéken: Mohiár Gusztávnak, Kádár