Irodalmi Szemle, 1993
1993/2 - INTERJÚ BEKE GYÖRGGYEL: „Zárkózzon föl a nyugati kultúra hozzánk!”
olyasmi is kijön, ami tanulmányba foglalva merevvé válik, szinte olvashatatlan. A "beszélt szöveg" viszont oldottabbá teszi a témát. Díjaztak eléggé? • Stancu-fordításomért írószövetségi díjat kaptam. Adtak egyszer az egyik szociográfiámért, a Fejér megyeiért, 78-ban. Aztán még kétszer kaptam, de mind a kettőt elvették. Erről majd külön akarok beszélni, a szatmári könyvek körül támadt vihar kapcsán. Most pillantsunk át az irodalmi kapcsolatokról a másféle kapcsolatokra. Te sokfelé barangolván, megtapasztalhattad a magyar—román szomszédság napos és árnyékos oldalait. Tehát mit éreztél jónak, biztatónak, s mi keserített el? • Én az írói mteijúkban az összekötő szálakat kerestem. Az utószóban elmondom, hogy ugyanennyi ellenségeskedést is össze lehetett volna gyűjteni. Erre csak féloldalas lehetőségem lett volna: a romám vádak közzétételére a magyarok ellen mód lett volna, de a magyar vádak vagy igazság elmondására viszont nem. A tisztességes kapcsolatépítést próbáltam feltárni. Sehol nem ha- zudok, nem festek semmit rózsaszínre. Persze, csak a kérdések az enyémek. Mmden esetben vagy magnetofonnal, vagy gyorsíróval dolgoztam, vagy az illető írásban válaszolt. Egy fél mondat ellen sem tiltakozott senki. Nyilván úgy kerestem meg az embereimet, hogy érdemben tudjanak felelni. Az erősen politizáló emberekhez nem mentem el. Büszke vagyok, hogy a könyvemben Ceausescu Nicolae neve nem szerepel. Volt olyan író, aki beszélt róla, én szépen kihúztam. Nem tiltakozott. 1972-ben volt. Akkor nem voltam hajlandó Ceausescu nevét leírni. Egyszerűen utáltam. Még nem voltam tudatában, hogy micsoda szörnyűségeket művel, a személyi primitívsége visszataszító volt. Ismertem, mert a katonaságnál volt a parancsnokom, a főparancsnokom, és volt alkalmam kétszer "kísérni". Az első időkben országjárásaikor írókból-újságírókból csapatot állítottak össze. Undorító volt! Úgyhogy igyekeztem Ceausescu nevétől távol maradni. De nem is ez a lényeges. Mert van, aki leírta a nevét és írt róla, mégis tisztességes ember maradt. A határvonal nem itt húzódik. Abszolút diktatúrában néha egy funkcióban lévő ember, kiadói igazgató, főszerkesztő, feltétlenül' le kellett, hogy íija a nevét. Ez nem azt jelenti, hogy az illető nem volt tisztességes ember. Én megengedhettem azt a luxust, hogy születésnapján soha ne köszöntsem. Ha igazgató vagyok, vagy főszerkesztő, meg kellett volna, hogy tegyem. Egyébként a románoknál ez régi szokás. Kezembe került egy 1938-as hódoló kötet a román királyhoz mtézett bókokkal, ugyanazok az írók hajbókoltak később Ceausescu előtt is. Balkáni csiszlikség ez, amit azok se vesznek komolyan, akik csinálják. De most vissza kéne térnünk a kérdésemhez, a két nép kapcsolatához. • Ez a két nép — kétféle lelkialkat. Az ember nehezen ismeri el, mert az ideáljaival kell leszámolnia: két merőben ellentétes kultúráról van szó. Egy bi