Irodalmi Szemle, 1993
1993/2 - INTERJÚ BEKE GYÖRGGYEL: „Zárkózzon föl a nyugati kultúra hozzánk!”
zánci-balkáni kultúráról és egy európai keresztény kultúráról. S ez a két kultúra kibékíthetetlen. Legjobban látszik ez most a horvátit—szerb háborús-halálos vitában. A román nép egészen más, mint a magyar. Ez nem azt jelenti, hogy nincsenek köztük sokszor baráti kapcsolatok, máskor meg gyilkoltuk egymást. De két-háromszáz éve olyan gyötrelmes együttélés folyik Erdély földjén, amelynek természetes következménye volt, hogy eljutottunk idáig: megtilt tömegy- gyilkosságok küszöbén állunk! Ez a két nép képtelen kibékülni úgy, hogy a másik igazságát elismerje. Idézem, amit Bibó István mond, mert nagyon igaza van: Amikor kisebbségben és hátrányban vagyok, akkor szívesen kibékülök és átengedem nekik azt, ami úgyis az övék. De amikor hatalmon vagyok, akkor nem vagyok hajlandó erre. A románok például nem hajlandók annak elismerésére, hogy a Székelyföld éppúgy jogos a nemzeti életre, akár a Magyarországhoz való csatlakozásra, mint ahogy a besszarábiai nép joga Romániához tartozni. Tehát, amit természetesnek tartanak a maguk számára, azt elképzelhetetlennek a mi számunkra. Ennek természetes reakciója az, hogy megjelenik a vad magyar nacionalista, és a történelmi Magyarországot követeli vissza. Ez ugyanolyan képtelenség, mint ahogy képtelenség, hogy Dunaszerdahely vagy Sepsiszent- györgy Csehszlovákiához meg Romániához tartozik. Elméletileg képtelenség, a gyakorlatban így van. A nyugati hatalmak, a sztálmi béke érdekében lett ez így. De a népek önérzete és egyáltalán a történelmi igazság szerint borzalmas. Felmegyünk a Holdra, és pitiáner kisebbségi problémákkal kell vesződnünk naponta. Azzal például, hogy tanulhat-e magyarul a magyar gyermek, az állami lázadás-e, ha ő magyarul akar tanulni, olyan helyen, ahol mindenki magyar? Ha a kisebbségi kérdés nem oldódik meg, gyilkos következményei lehetnek. S ami a legfájdalmasabb, a közép-európai tájékon két olyan nép, amely se nem szláv, se nem germán — a magyar és a román — egymást fogja megenni, ahelyett hogy kibékülne, s azt mondaná, ez illeti meg a magyarságot Erdélyből, ez illeti meg a románságot... Egy nemzedék múlva elfelejtjük a fájdalmakat. Óriási csalódásom, hogy azok a románok, akik a Tolmács nélkülben szerepelnek, Titus Po- povici, Petre Salcudeanu és mások ma olyan hangot ütnek meg, mint a legvadabb román nacionaliosták. Mikor voltak őszülték? Mikor a kapcsolatokról beszéltek? Vagy most őszülték, mikor ellenünk szólnak? Sohasem őszülték? Tehát hidak nütcsenek! Azt mondta volt Németh László, hogy a népek közötti hidakon nem járunk. Ma már hidak smcsenek. Fölégették a hidakat! Én, aki egy fél életet tettem a román—magyar kapcsolatokra, így érzem ezt. Lefordítottam vagy tizenöt román könyvet. Az irodalmi kapcsolatokat felkutattam. Most elsősorban a román értelmiségben csalódtam. Már 80-ban elmondtam Gyergyószárhegyen, a román—magyar író találkozón, hogy, uraim, volt nekünk egy Mocsáry Lajosunk, aki a magyar parlamentben felszólalt a románok érdekében, egy ilyen gesztust várok Önöktől is! Egy Mocsáiy-gesztust, de ezt a gesztust sohasem kaptuk meg. Nem kapta meg a magyarság. Mi az, amit mégiscsak megkap tünk néha-néha, személyileg? Elmondom a negyedik "barangoló könyvemnek" a történetét. Ennek ilyen jellegű tanulságai is vannak. A könyvet Máramaros és Szatmár megyéről írtam, Boltívek teherbírása a címe, 1983-ban jelent meg. Megjelenése után fél évvel egy román sekuritátes tiszt, úgy hívják, hogy Gheorghe Rotarescu, kiadott egy román nyelvű brosúrát
