Irodalmi Szemle, 1993
1993/2 - INTERJÚ BEKE GYÖRGGYEL: „Zárkózzon föl a nyugati kultúra hozzánk!”
INTERJÚ BEKE GYÖRGGYEL diák-tisztségviselőkkel, szigorú bentlakási renddel, bizonyos fokú önigazgatással (a felügyelő tanár nem szólt bele semmibe). A nagy diákok irányították a kicsiket, néha-néha jól el is fenekelték őket, de ez mind hozzátartozott. Belső rend volt. Ebben a kollégiumban 1942-43 körül megjelennek a magyar népi írók. Legelőször Móricz Zsigmond járt nálunk '41-ben. Ezt azóta többször megírtam, nagy élmény volt számomra. Veres Péter is járt nálunk, Süika is, Mécs László, a katolikus papköltő. Attól, hogy mi református kollégium voltunk, még a katolikus papköltő nyugodtan jöhetett, nagy szeretettel fogadtuk. A Mikó Kollégiumban sohasem volt felekezeti civakodás. A népi írók, majd Szabó Dezső és Németh László könyvei (A minőség forradalma vagy az Egész látóhatár) kézről kézre jártak, ezek alakították ki a mi tudatunkat, nagyon fiatalon. Mi '43-ban magától értetődő módon már a földreformról vitatkoztunk. Nyilván a népi írók hatására a magyarországi latifundiumokat akartuk felosztani, mert a Székelyföldön nagybirtok lényegében nem volt. A magyar nemzeti sorskérdések is foglalkoztattak. A nemzetben gondolkodtató irodalom kétségtelenül hatott valamennyiünkre. Mindenkire annyira, amennyire fogékony volt a közösségi ügyek iránt. Mondhatom, hogy a Mikó Kollégiumban sokkal inkább otthon voltak a népi írók, mint jó néhány más székelyföldi iskolában. Ennek köszönhető, hogy '44-ben, az oroszok bejövetelekor ez a rnikós gárda hamar bekapcsolódott a demokráciába. A jelszavak ugyanúgy hangzottak, mint ahogy a könyvemkben olvastuk, tehát földosztás, demokrácia, a népszolgálat. Nevek sorát tudnám említeni, akik ma is, és a régebbi korszakban is tisztességgel szolgálták Erdélyben a magyar ügyet. Domokos Gézától kezdődően Vékás Domokosig, aki kolozsvári főkonzul volt, Havadtői Sándor, aki most Amerikában pap, ő szobafőnököm is volt. A többi kollégiumok számarányához viszonyítva sokkal többen voltunk jelen a sajtóban, a művelődésben, az irodalomban, a közéletben az elmúlt negyvenöt esztendőben Erdélyben és részmt Magyarországon is. Azt mondod, hogy csendes gyerekkorom volt. Nézd, én azért nem úgy emlékszem. Kétségtelenül soha nem történt meg, hogy ne lett volna vacsora vagy ebéd az asztalunkon. A szüleim gondoskodtak rólunk, meg hát az a nyolc hektár föld gabonát, kenyeret biztosított. De szellemi nyomorban nőttünk fel. Már kiskorban megszoktuk a kisebbrendűséget, a kisebbségi életet. Rendkívül nyomasztóan hat a családra, hogy az apám máról-holnapra élt. Tönkrementek a szövetkezetek, tönkrement a Temesváry-féle szeszgyár. A választások idején már 10-12 éves gyerekként átéreztük, hogy mennyi gyalázatot követtek el a magyarsággal a románok, a román pártok. Megalázott a román csendőr, a román jegyző. A székely faluban minden vezető tisztséget a románok töltöttek be, akik éreztették, hogy ők az urak. Természetesen, mi egyetlen kiutat láttunk, hogyha Erdély megint Magyarországhoz kerül, és megszűnik az embertelen kisebbségi állapot. Ez mélységesen rányomta bélyegét a lelkületűnkre. Tehát nem úgy képzelhető el a mi vidéki középosztálybeli magyar sorsmik, mint egy keszthelyié, vagy egy sopronié vagy egy budapestié. Nekik soha nem voltak ilyen gondjaik. Legföljebb az, hogy a második világháborús orosz átvonulást hogyan ússzák meg. Nekünk az állandó kisebbségi sorsot nagyon fiatal korban meg kellett élnünk. Nem beszélve arról, hogy amikor 1938-ban bekerültem a gimnáziumba, a felvételi vizsgát román tanárok előtt kellett letemiem. A magyar gimnáziumba úgy felvételiztünk,
