Irodalmi Szemle, 1993

1993/12 - 35 ÉVES AZ IRODALMI SZEMLE - CSELÉNYI LÁSZLÓ: Hamupipőke lázadása

35 éves az Irodalmi Szemle

elfeledett hazai előzményekhez (Kassák, Füst Milán, Tamkó Sirató, Szentkuthy), s indítja aztán új virágzásnak a magyar avantgárdot. Igaz, hogy ez az avantgárd mindmáig ösztövér, s a kezdetektől inkább „posztmodern”, mint vérbelileg modern, hisz nem lehet véletlen, hogy az ifjabb „avantgárd” nemzedékek atyaistenei nem Kassák és Tamkó Sirató, nem Szentkuthy és Füst Milán, hanem Ottlik és Pilinszky, Weöres és Örkény, hogy csak találomra említsünk egy-két nevet.

Eszmefuttatásomnak nem az a célja, hogy a magyar avantgárd kérdéseit feszegesse, de tény, hogy az ifjabb nemzedék által bálványozott Ottlik vagy Pilinszky nem igazán modern szerzők; semmi kifogásunk nem lenne azonban kultuszuk ellen, ha legalább fele olyan kultusz övezné az Ottliknál elmondhatatlanul korszerűbb Szent- kuthyt (a Prae-t 32-ben író Szentkuthyt, természetesen) vagy Erdély Miklóst például. De erről, persze, szó sincs. Pedig még egy olyan szerző is, mint Balassa Péter, akinek pedig e téren sok minden szárad a lelkén, azt írja, hogy „Nálunk ugyanis a posztmodemnek tulajdonított radikálisan új (a hetvenes évektől), valójában egy elfelejtett és vétkesen elhallgatott hatvanas évekbeli késő avantgárdnak, ezúttal valódi neoa- vantgárdnak köszönheti mindenét: újdonságát, viszonylagos elfogadottságát, saját magát. Ezt a tényt sokan tudják, de kevesen mondják ki és írják le, éppen ezért ez a magyar posztmodem, a jelen művészet egyik erkölcsi problémája, ami egyúttal nem választható el attól, amit képviselői művészetük gyakorlatában csinálnak. A kezdeményezés, a faltörés, a be- és kitörés érdeme és a radikalitás munkája az elveszett és háttérbe szorított késő- és neoavantgárdé Erdélytől Balaskón és Halász Péteréken át Hajasig stb. (A névsor kötetlenül jelzésszerű csupán.) ” Olyannyira jelzésszerű, tehetjük hozzá mi, hogy elfeledkezik a Magyar Műhelyről s olyan szerzőkről, mint Bakucz József, Domonkos István, hogy (a különben dédelgetett) Tolnai Ottóról vagy (a halála óta szinte glorifikált) Szilágyi Domokosról ne is szóljunk. Ám a magyar irodalmi köztudatnak még az avantgárdból is csak a „politikusok” kellenek, lásd Szőcs Gézát. De hogy befejezzük a gondolatot, Balassa így folytatja: >A „mi”posztmodemünk akkor juthat el a termékenyebb nagykorúsághoz, ha ezzel a ténnyel mindig számol, és a cezúrát — szerényebben, mint eddig — korábbra teszi, eltolja önmaga kezdeteitől. <

Hogy valami mozdulni látszik e téren, azt a Kulcsár Szabó körüli visszhang jelzi, noha könyvéhez hozzászólni nem tudok, csupán a Kortársban közölt részt ismerem belőle, de az is elég ahhoz, hogy érzékeljük: megmozdult valami, mostantól fogva nem csak a két-három, minden alapítványban ott ülő s minden rádió- meg tévéadásban ott tündöklő irodalmi pápa fogja megmondani, hogy ki a jó, meg ki a rossz író.

S hogy ez köznapokra áttéve mit jelent? Például azt, hogy a Nagy Pál posztmodern könyvére nem akadt támogatás, ahogy a Bakucz könyvére fölszedett pénzeken is kevésbé rizikós szerzőket adtak ki stb. S mi mindent jelent még, hogy kikeveredjek e labirintusból: azt, hogy Sütőt ajánlgatják Nobel-díjra, meg Szabó Magdát Ha