Irodalmi Szemle, 1993

1993/12 - 35 ÉVES AZ IRODALMI SZEMLE - CSELÉNYI LÁSZLÓ: Hamupipőke lázadása

35 éves az Irodalmi Szemle

tár, Mándy, Mészöly vagy Juhász helyett, ha már Weöres, Szentkuthy s a többi nagy nem bírta kivárni (netán azért, mert akkoriban meg Faludyt s nyilván a más hasonló hazaiakat ajánlgatták helyettük a mindenkori bíborosok).

Messze kerültünk eredeti mondandónktól, de csak látszólag. Mert a Balassa Péter által felvetett fentebbi gondolat érvényes miránk is, e dolgok nálunk is leját- szódtak-játszódnak, lásd a Szakolczay-hirdette tétellel kapcsolatban elmondottakat. Erről azonban hadd ne szóljak, lévén ez ügyben magam is jócskán érintett, ahogy erről Tőzsér Árpád már több ízben értekezett. De hát mi mindig is „hamupipőkéje” voltunk az egyetemes magyar irodalmi köztudatnak, annak hol a nyugatiak, hol a délvidékiek (itt-ott még a kárpátaljaiak is) voltak kedvesebbek, hogy a mindig kedvenc erdélyiekről ne is szóljunk. Grendel Lajos esete szabályt erősítő kivétel. Duba mondotta egyszer, hogy a magyarhoniaknak időnként szükségük van egy-egy ilyen reklámra a kisebbségeket illetően, hogy rossz lelkiismeretüket megnyugtassák, de ezzel aztán meg is elégednek, a többiekre fütyülnek. Márpedig az ilyen esetek inkább rontanak, mint javítanak a helyzetünkön. Lásd: a sztár Tolnai vagy Gion árnyékában szinte ismeretlenül maradt Domonkos Istvánt, aki pedig — megítélésem szerint — az utóbbi fél évszázad egyik legszebb magyar versét írta, s lásd a Sütő— Kányádi árnyékában szinte ismeretlenként elpusztult Szilágyi Domokost, vagy a dédelgetett Farkas Árpád mellett alig észlelt Kenéz Ferencet stb., stb.

De a szentimentális sirámok helyett inkább lépjünk tovább, pendítsünk meg egy újabb kérdéskomplexumot, utána gondolva, nincs-e összefüggésben ezzel is hamupipőke-voltunk? Hamupipőke akkor válik igazán Hamupipőkévé, ha el is fogadja hamupipőke-létét: mi is bűnösek vagyunk abban, hogy sosem ápoltuk felvidékisé- günk tudatát, a felvidéki magyar irodalom hagyományait. (Az erdélyiek „erdélyi tudatának” mintájára.) Még annyira sem, mint a régebben annyiszor „magyartalanoknak” minősített délvidékiek a „jugoszláviaiság” tudatát, lásd Bori Imre számtalan tanulmányát és antológiáját. Pedig Felvidék, következésképpen felvidéki magyar szellem s irodalom (tehát nem /cseh/szlovákiai magyar irodalom, mert ilyen csak Trianon óta létezik) mindig is volt, de legalábbis ezer esztendős, épp olyan régi, mint az erdélyi, a dunántúli, a délvidéki vagy az alföldi. S hogy ez a „felvidéki kultúra” korántsem azonos amazokkal, avagy az egyetemes magyar civilizációval, ez — gondolom — nem szorul bizonyításra. Ám itt-ott véletlenszerűen fölbukkant kísérleteken túl senki komolyan még nem vizsgálta e kérdést, még az Öt géniuszról értekező Hamvas Béla sem.

Restellem felsorolni, de Balassi Bálint és Bornemisza Péter, Gyöngyösi István és Szenei Molnár Albert, Bél Mátyás és Ipolyi Arnold, Kazinczy és Madách, Jókai és Mikszáth, Reviczky és Krúdy ugyanúgy beletartozik e hagyományba, ahogy a Trianon utáni korszakból Kassák és Márai, Féja és Hamvas, hogy Jócsik Lajosról, Do- bossy Lászlóról, Szalatnai Rezsőről ne is szóljunk. S akkor még mindig csak az