Irodalmi Szemle, 1993
1993/11 - HUSHEGYI GÁBOR: Rónai Péter — más kreativitás
Rónai Péter - más kreativitás MERZ), Marcel Duchamp és Georges Segal (MUTT R, 1993; HOMMAGE A HOMMAGE, 1991) vagy Leonardo da Vinci és Duchamp (POSZTDUCHAMP, 1992) művei között teremtenek új jelentésbeli kapcsolatot. Egyik gyakran alkalmazott idézete Eizensteintől származik, az ő montázselméletének képletét, az 1 + 1=3- at, már legalább négyszer használta fel alkotásának megnevezésére. Ezek tükrében válik evidenssé, hogy egy témában, egy tárgyban milyen sok értelmezési lehetőség rejtőzködik, ha azt új kontextusban szerepeltetjük. Már egy 1980-as talált tárgyát is nevezte el így, amikor is a művészet mindennapjaiba beleszóló használati tárgyat, a Kortárs művészet története című könyvet EZEN autonóm világ tárgyává tette, s részben átalakította. A kilencvenes évek folyamán Rónai a posztmodern idézés módszerét alkalmazva teljes mértékben kiaknázza a szubjektív értelmezés, a reinterpretáció lehetőségét. Ennek eredménye a több jelentésrétegű, számtalan variánst tartalmazó intellektuális játék, avagy a játék a művészetben. Az 1+1=3 további változataiban, 1991-ben, Audry Flack hiperrealista festő Michelangelo híres szobráról, a Dávidról készült vásznának reprodukciójába, valamint 1993-ban, Duan Hanson szobrászművész turistáiról készült fényképmásolatba az ábrázolt személyek képmása helyére saját igazolványképét montírozta, amellyel vizuálisan is kinyilvánította aktív részvételét a reneszánsz remekmű és Flack, illetve a Hanson-mű és a további lehetséges Hanson-témák közötti interpretációban. Rónainak ugyanis meggyőződése, hogy amiként Leonardo Mona Lisája — a kortárs művészet és ember számára — nem szemlélhető Marcel Duchamp L.H.O.O.Q. című alkotásának tudatosítása nélkül, ugyanúgy elképzelhetetlen a Michelangelo-mű és Hanson-szoborcsoport értelmezése Audry Flack és Rónai Péter reinterpretálása nélkül. Az 1993 márciusában a pozsonyi Umelecká beseda Slovenská teremiben megrendezett ELSŐ EMELET (I. POSCHODIE) című kiállításon alkalmazta negyedszer a szóban forgó Eizenstein- képletet. A posztmodern jellegzetes alkotási módszerét itt már megtoldotta a részben neokonceptulista eredetű szöveg-kontextussal, amely ez esetben többnyelvű szövegjátékká változott (a magyar változat alcíme: HÁNY TÁL BOR SHOW-T?) a vizuális közegben. Mindenképpen az idézés, az újragondolás, a reinterpretáció alkotó, invencióval telített változataival állunk szemben, amelyek távolról elkerülik az önismétlés és a plágium csapdáját. A fentebb szemléltetett példa is jelzi, milyen szoros összefonódás létezik Rónai két évtized alatt kivitelezett munkái között. Itt nem egy önmagát szüntelenül, görcsösen felülmúlni, meghaladni akaró művésztípussal állunk szemben, hanem egy olyan alkotóval, akit saját tárgya, a művészet mélyebb megismerése motivál újabb és újabb művészeti tettekre. Ebben a folyamatban ért el Rónai következő fő témájához. A térképzés egyik első hazai kiállítását még a tűrt kultúrpolitikai minősítésben valósította meg — egyéb helyszín hiányában — a pozsonypüspöki műtermében (ENVIRONMENT, 1986), valamint az installáció műfajának első szlovákiai rendezvéyneként számon tartott tárlatára 1968-ban IN - FORMACE címen kerített sort a Szlovák Rádió épületében. Ez utóbbi időben megelőzte a ma már legendás hírű, 1989 áprilisában a Konvent utcában megrendezett SUTERÉN (ALAGSOR) csoportos kiállítást is. Az 1988 és 1993 között bemutatott, az installáció műfajához sorolható alkotásai nem egyszer jelentettek meglepetést, váltottak ki értetlenséget a hazai művész- és szakmai berkekben. Ide tartozik az 1989 őszén a pozsonyi Cyprián Majerník Galériában az OBJEKT/SUBJEKT kiállításon bemutatott SZUPREMATIZMUS ELŐESTÉJE című installáció, amely második hét után képen és tévékészüléken is
