Irodalmi Szemle, 1993
1993/11 - OZOGÁNY ERNŐ: A közép-európai török
Ozogány Ernő mozzanata, amikor a Magas Porta a hét vármegyét magába foglaló ütközőállam létrehozásán fáradozott, hogy északkeleti irányból stratégiailag biztosíthassa magát. Ez a kézirat napjainkig az íróasztal foglya, a prágai Orbis Könyvkiadó még a szerző életében a gyér érdeklődésre hivatkozva visszaadta. Bár eljárása fájó, teljesen érthető, hiszen a cseh tudományos körök és a nagyközönség számára csupán egzotikus adalék e mű, amely a magyar történelem iránt érdeklődők és az anyaországi történészkörök számára a szenzáció erejével hatna. Élete utolsó, zajos sikerét a nyolcvanas évek elején érte el: a budapesti Magvető Könyvkiadó jelentette meg a Tárih-i üngürüsz, azaz a Magyarok története fordítását. A török eredeti kézirat másolatát Vámbéry Ármin még a múlt század végén hozta magával Isztambulból. Néhány töredékének felolvasásakor a Tudományos Akadémián olyan ellenállásba ütközött, hogy kutatásait és fordítását abbahagyta. Az elutasítás fő oka az volt, hogy a kéziratot hamisítványnak tartották. Már volt róla szó, hogy a Korán rendelkezései szerint a keresztény okiratokat megsemmisítették a mohamedánok. A történészek szerint erre a sorsra jutott a magyar ősgeszta is. Bizonyos feltételezések szerint Székesfehérvár elfoglalásakor 1541-ben a páratlan értékű krónika Isztambulba került. Az eredeti sértetlenségét azzal szokták magyarázni, hogy Mátyás király csodálatos corvináit sem ítélték az oszmán-töörkök pusztulásra, hiszen épp egy évszázada jóindulatuk jeléül — Vámbéry hathatós közreműködésével — visszaszolgáltatták a három évszázaddal korábban zsákmányolt példányokat. Nem tudjuk, hogy Terdzsuman Mahmud, I. Szulejmán tolmácsa és íródeákja mentette-e meg, talán saját élete kockáztatása árán — róla viszont tudjuk, hogy magyar volt —, és utólag akart a fordítással kedveskedni nagyurának, vagy pedig közvetlenül a Fényességes Nagyúr adott parancsot a „rokonok” történetének átültetésére. Minden bizonnyal ez utóbbi lehet a valószínű, tekintve, hogy a középkorban meglehetősen elterjedt volt az Oszmán Birodalomban a nézet, hogy Európa közepén a rokon magyarok élnek. Érdekes módon — Blaskovics József kutatásai ezt egyértelműen alátámasztották — a köznép még ma is közeli vértestvéreinek hiszi az üngürüszöket, vagyis a magyarokat. Bárhogy történt is, a Tárih-i üngürüsz a XVI. században született, tehát forrásértéke rendkívül nagy. Ha minden kétséget kizáróan bebizonyosodik hitelessége, páratlan értéket képvisel majd. Erre csak az isztambuli levéltár teljes átkutatása adná meg a választ, ami ugyancsak sziszifuszi munka volna, mivel a negyvenmillió(!) okirat nagy részét még nem is katalogizálták, s mindössze kétszázötvenezret tudtak feldolgozni belőle. így könnyen megtörténhet, hogy majdan az ősgeszta eredeti, latin nyelvű változata is előkerül(het). A Tárih-i üngürüsz alapjául szolgáló latin nyelvű kódexet a tizenegyedik században kezdték írni, így a kettős honfoglalást, a feudalizmus kialakulását szájhagyományból meríti. Ugyanígy tartalmazza a magyarok őstörténetét, hiedelemvilágát, az eredet- és csodaszarvasmondát s mindazokat a történelmi eseményeket, amelyeket a későbbi krónikákból oly jól ismerünk. Az utolsó bejegyzés a mohácsi csatáról szól, 1526-ból származik. Olvasásakor szembetűnő, hogy a krónikát részben átírták, a korabeli török elvárásoknak megfelelően: szerinte a magyar türk fajú nép, tehát
