Irodalmi Szemle, 1992
1992/7 - TURCZEL LAJOS: Irodalmunk irodalomtörténetírási problémái a két háború között
TURCZEL LAJOS feltüntetve. A hasonló nevű ismert pedagógiai írónak keresésére használta aztán a Kemény G. Gábor nevet. A Csanda Sándor által végzett harmadik kísérlet már megfelelő időperspektívából készült és 1966-ban Első nemzedék címmel jelent meg. Kemény G.Gábor művével ellentétben ez nem kézikönyv, hanem alaposabb műnemi bevezetés nélküli portrésorozat. Hézagpótló szerepe mellett még az az érdeme, hogy nagy mértékben feltárta, felhasználta a két háború közti irodalomkritikát; sajnos, az egykori kritikai értékeléseket többnyire sem egymással, sem saját nézeteivel nem konfrontálta, csak mechanikusan idézte vagy ismertette. A munka fő fogyatékossága nem annyira a szerzőnek, mint inkább a kommunista korszak hivatalos irodalompolitikájának a számlájára írható. Csanda ugyanis néhány portréban (Ölvedi László, Mécs László, Sáfáry László, Ásgúthy Erzsébet) negligálni igyekszik a szigorú irodalompolitikai követelményeket és tilalmakat, de több szocialista írónak — főleg a prózaíró Barta Lajosnak, Bányai Pálnak, továbbá Berkó Sándornak, Földes Sándornak — a mértéktelen túlértékelésével lerontotta az elfogadható értékhierarchia kialakításának a lehtőségeit. A polgári irodalom viszonylatában is vannak nagyfokú felértékelései (Erdőházi Hugó, Juhász Árpád, Merényi Gyula, Rácz Pál, Sebesi Ernő, Tamás Lajos), s a drámaírásról egészében eltúlzott képet adott. Ezzel a fiaskóval persze Csanda irodalomtörténeti tevékenységét nem lehet lezárni. A régi magyar irodalomról értékes kutatási eredményei és dolgozatai vannak, és kisebbségi irodalmunkról is sok addig ismeretlen adatot tárt fel. Irodalomtörténeti vonatkozásban magamról is szólnom kell, hiszen irodalmi közvéleményünkben többször elhangzott az a nézet, kívánság, hogy a hiányzó irodalomtörténeti kézikönyvet nekem kellene megírnom. Ezt a feladatot főleg a dogmatikus irodalompoltika csapdáitól félve halasztgattam, másrészt azért, mert kutatásaim folyamán szomorúan láttam, hogy milyen gyenge átlagszínvonala van a két háború közti korszak irodalmának, s még az olyan kiemelkedőbb írók, mint Forbáth, Győry, Mécs és Darkó is igen sok selejtet termeltek. A sürgetett irodalomtörténeti kézikönyv helyett én egyrészt az irodalmat közvetlenül feltáró, bemutató hagyományantológiákat állítottam össze (a műfajokról részletes ismertetést adó bevezető tanulmányok kíséretében), másrészt olyan tanulmányokat, könyveket írtam, melyekben az irodalmi élet mellett az akkori egész szellemi élet vázlatos feldolgozára törekedtem. Első ilyen könyvem az 1967-ben megjelent Két kor mezsgyéjén volt, amely nálunk először törte át a dogmatikus hagyománypolitika tilalmait és az 1918 és 1938 közti szellemi életünket valóságos erőviszonyai között mutatta be. Ezt a könyvet aztán továbbiak egészítették, főleg a Hiányzó fejezetek és a Tanulmányok és emlékezések. Az említett műfaji összefoglaló bevezetők mellett többek között az irodalomkritikáról és a tudományos
