Irodalmi Szemle, 1992

1992/7 - TURCZEL LAJOS: Irodalmunk irodalomtörténetírási problémái a két háború között

Irodalmunk irodalomtörténet-írási problémái a két háború között

életről készítettem összképeket, 1983-ban pedig A csehszlovákiai magyar irodalom hat évtizede című dolgozatban mintegy modellt alakítottam ki a majdani irodalomtörténeti kézikönyvhöz. Mindezzel párhuzamosan néhány teljesen elfelejtett írót (Ásgúthy Erzsébetet, Kázmér Ernőt, Tichy Kálmánt és Gyulát) ástam ki a feledésből-homályból, és más — irodalomtörténetileg ismert — írókról (Darkóról, Sáfáryról, a lírikus Szabó Béláról, Szenes Piroskáról, Sziklay Ferencről) igyekeztem hiteles portrékat formálni.

Az ifjabb nemzedékek tagjai közüul eddig ketten irodalomtörténeti jellégű résztanulmányokat publikáltak (Kováts Miklós: Magyar színjátszás és drámairodalom Csehszlovákiában 1918-1938, Pozsony 1974; Fónod Zoltán: Tegnapi önismeret, 1986; uő: Kőtábláink, 1990), hárman pedig írói pályát vagy irodalmi intézményt feldolgozó monográfiát írtak (Popély Gyula: A Csehszlovákiai Magyar Tudományos, Irodalmi és Művészeti Társaság, 1973; Párkány Antal: Sas Andor helye a csehszlovákiai magyar kulturális életben, 1975; Szeberényi Zoltán: A vox humana poétája — Győry Dezső csehszlovákiai költészete, 1972).

A tárgyalt korszak irodalomtörténeti visszhangjának bemutatása után röviden azokra a nehézségekre mutatok rá, amelyek kisebbségi irodalmunk fejlődését erősen fékezték.

Az egyik nagy nehézség abban nyilvánult meg, hogy az új államhoz, Csehszlovákiához került magyar néptöredék szellemileg-tudatilag heterogén volt. A magyar lakosság zöme a csehszlovák-magyar államhatár mentén végighúzódó és etnikailag egységes sávban élt, és ez a területi sáv a Csallóköz és a Mátyusföld kivételével különböző tájegységek (Hont, Nógrád, Bodrogköz) szétszakított darabjaiból tevődött össze. Ilyen helyzetben a nemzetiségi közösségtudat s összeforrottság lassan alakult ki, és a szellemi ébredés erejét a lakosság előnytelen szociális összetétele is nehezítette. Az államfordulatot követő 7-8 évben százezernél több magyar lakos — többségében állami, megyei tisztviselő, közalkalmazott és szabad értelmiségi — a kényszerű eltávozás, kiutasítás sorsára jutott; ezáltal a parasztlakosság aránya közel kétharmadnyira, 64-65 százalékra emelkedett, a kultúrát támogató és fogyasztó urbánus rétegek aránya viszont összezsugorodott és a szlovákiai és kárpátaljai ipar és kereskedelem visszaesése következtében az anyagi erejük is erősen megcsappant.

A harmadik nagy nehézség az volt, hogy a csehszlovákiai magyar kisebbségnek sohasem voltak olyan kollektív jogai, amelyek legalább a szellemi élete (iskolai oktatás, nemzetiségi kultúra) fölötti önrendelkezést biztosították volna számára. Az első Csehszlovák köztársaság európai színvonalú jogállamiságát jóformán csak a kisebbségi jogok problemati- kussága: végre nem hajtása, manipulálása kérdőjelezte meg. És a kisebbségekkel szemben alkalmazott diszkriminatív elbánás a Magyarország ellen irányuló kisantant-politika következményeként a magyarsággal szemben volt a legerősebb és legszerteágazóbb, tehát a szellemi és