Irodalmi Szemle, 1992
1992/11 - VITA - Hizsnyai Zoltán: Leszerszámozás
Leszerszámozás Nem tagadom, egyszerre érzem nevetségesnek és szomorúnak, ha oly kevés értő irodalomtudorunk valamelyike ilyen könyvek elemző bírálatára pazarolja az idejét, vagy ezen bírálatok hiánya terheli a lelkiismeretét. Vagy a szerkesztőségekét. Látom a kijegyzetelt, szamárfülessé olvasott könyvet, amelyet — ha a „nemzetiségi irodalomkritika” létjogosultságába vetett hite nem ösztökélné az illetőt — az első fejezet elolvasása után félre kéne dobnia, legalább a saját ízlését óvandó. Mert az olvasó, az az olvasó, akire esetleg hathatna a kritika, ezt teszi. Nem érzi kötelességének, hogy végigkínlódjon néhány száz oldalt a szlovákiai magyar irodalom üdvéért. Gondolja, a könyvvásárlással már amúgy is többet tett a kisebbségi irodalomért, mint az a normális körülmények között elvárható lenne. Én osztom a véleményét Az Irodalmi Szemlében módomban volt megismerni néhány több évtizedes írói múltra visszatekintő hazai szerző kéziratát — évekre visszamenőleg is. Ha volt egy kis időm s hozzá mosolyoghatnékom vagy felháborodhatnékom, belelapoztam például... — de nem! Nem veszem a számra ezeket a neveket. Legyen elég annyi, az „irodalmunk” gerincét képező művek alkotóiról beszélek, nem a többé-kevésbé (a kritika által is) periferikus jelentőségűnek tekintett szerzőkről. Nos, ezek a jeles alkotók — köztük többen szerkesztők, lektorok, tanárok! — nemcsak fogalmazni nem tudnak elég érzékletesen, nemcsak hogy nem találják a pontos kifejezést, a legmegfelelőbb jelzőt, hanem még a mondatszerkesztéssel is hadilábon állnak, semmilyen logikával meg nem érthető mondat-szörnyszülötteket vajúdnak világra, szókincsük szegényes, és néhányan közülük elemi szinten sem igazán ismerik a helyesírást. Volt rá példa, hogy nekem is meg kellett küzdenem egy-egy ilyen kézirattal. Néha — de inkább kezdők esetében! — érdemes volt: a kézirat megérte a fáradságot. Ezt nem is sajnálom. És a kézirathiánnyal nem küszködő színvonalas (anyaországi) lapok szerkesztőivel ellentétben úgy vélem, egy csiszolatlan, túlírt, helyesírási hibáktól hemzsegő kézirat is rejthet értékeket, s különösen fiatalok esetében indokolt, hogy a szerkesztő — túllépve hatáskörét — pedagógiai jellegű műhelymunkát folytasson. De, kérem, az azért már túlzás, hogy egy egész életműnek legyenek társszerzői a szerkesztők! Mert itt ez történik! Rejtő Jenő, aki a készülő regényéből azon melegében lekent néhány sort sorszámmal ellátva átnyújtotta a főúrnak, hogy az, átküldve a töredéket a nyomdába, pengőre váltsa a reggeli tejeskávé ellenértékét, ez a ponyvaszerzőnek számító P. Howard sem vétett ekkorákat a magyar nyelv és grammatika, valamint az írói hivatás ellen. Pedig ő nem úgy és nem annyira volt magyar, mint képzavar-dzsungeleik mélyéről sűrűn felrebbenő dekla- ráció-zagyvalékaik alapján a fönt jellemzett urakat képzelhetnénk. És persze mindehhez képest Fábry valóban nagyságrendnyivel kevésbé rossz stiliszta; képzavarai jelentős részben az ideológiai ösztönzésű moraliz- mus hőfokához szabott óexpresszionista stílromantika számlájára írhatók; műveltsége már-már impozáns — „ösztönös kritikai érzéke” (Tőzsér) pedig, a harmadvirágzás számos gerinchadbelijének szerencséjére, jó kerté- szi, méhecskés, porzékony: legitimáló. .
