Irodalmi Szemle, 1992
1992/11 - VITA - Hizsnyai Zoltán: Leszerszámozás
VITA A kritikus Fábryval — legalábbis „áldatlan körülményeink között” — nem az a gond, hogy a kritikai érzéke ösztönös — miként is lehetne tudatos az érzék?! —, hanem az, hogy ez az érzék nem az irodalomnak elkötelezett. Hogy aztán ez a más irányú elkötelezettség mennyi véletlen- szerű haszonnal jár az ez irányú tevékenységek relatíve pozitív értékhierarchiájának a kialakítása során, hogy milyen a véletlen egybeesések aránya, az inkább már csak a valószínűségszámítás tekintetében érdekes. Illene már tiszta vizet önteni a pohárba, csak hát van, akinek éppen a tiszta víztől lenne keserű a pohara. Tudniillik ez a vita minden igyekezet ellenére sem redukálható már pusztán Fábry-revízióvá. Többről van szó: az évtizedek folyamán rögzült értékrend válságát éljük — ki így, ki úgy. Téglákba kapaszkodunk — az (élet)műveket cibáljuk, tuszkoljuk, gyömöszöljük és feszegetjük ki a falból és vissza, be a falba. Fábry talán jellemző példa, jó fókusz, de mivel mégiscsak semleges terület — elvont csatatér. A szemléleti hátországok közé tolt gyepű, ahol buján negyedvirágzik a virágnyelv, szóvirágzik a nagyon is egyértelmű mondanivaló: a honi igényesség szerencsére korántsem első, de talán mindeddig legtestesebbé gyülekvő hulláma nem tűrheti maga előtt (sem maga mögött!) a művészetideológiai (sic!) tákolmányok védelmében dőzsölő hevenyészettséget. Ahol A magyar helyesírás szabályainak tizenegyedik kiadásából vagyunk kénytelenek kikölcsönözni alapvető kritikai szempontjainkat, ahol stilisztikai alapismeretekre támaszkodva lelhetjük meg a legmegfelelőbb módszert, ahol a műelemzés érdemi része csak az elemi hiányosságok fölötti szemet hunyás rítusával veheti kezdetét, ott nekem keserű kacaghatnékom támad a kényes ízlésű és felkészült kritikusokon — elsősorban rajtuk! —, és lassacskán kezdem megérteni, miért óvakodnak összevetni ezeket az alkotásokat legalább azon szerzők műveivel, akikkel egyébként nagy előszeretettel emlegetik együtt eme hazaiakat. Bizony azért, mert pl. Sütő Andrásnak — hazai sorsosaival ellentétben — van stílusa, érzékletes nyelve, s habár igaz, hogy már egyre kevesebbszer emelem ki a „kirakatból”, amelybe — nagy szerencsétlenségére — igaz díszmagyarnak beültették, de ha valamely tétova matatási kényszerem alkalmával mégis felütöm, már néhány oldal elolvasása után is érzékelem az eget-földet verő különbséget! Amíg ezeket az értékelési anomáliákat valaki föl nem számolja, amíg túl nem leszünk ezen kényes kérdések elemző boncolásán, amíg — ahelyett, hogy mosdatni próbálnánk — a fürdővízzel együtt ki nem löttyintjük a szerecsen gyereket, mindaddig, amíg nem lesz árnyaltabb és konkrétabb, de bátor kritikánk, egyszersmind önkritikánk, amíg jellemző regionális sajátosságainkat, irodalmi értékhozadékunkat nem fejtjük le az írói aspektus szempontjából közömbös nyelvi-, szellemi- és szakmai abnormitásokról, s amíg így komparábilissé nem válik a dekontraszelektált irodalmi leletanyag, literatúránk saját különneműsége fokán nem kompareál, nem tarthatunk igényt a magyar (nyelvű) irodalmon belüli kollektív megkülönböztetettség- re, s a „szlovákiai magyar irodalom” megmarad egy — tagadhatatlanul kikerülhetetlen — adminisztratív rendezőelvből leszármaztatott irodalompolitikai segédfogalomnak.
