Irodalmi Szemle, 1992
1992/3 - HIZSNYAN GÉZA: „Hogyan lehet, ahonnét jöttünk, előremenve visszajutni?” (színikritika)
HIZSNYAN GÉZA „Hogyan lehet, ahonnét jöttünk, elöremenve visszajutni?” Minden túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a MATESZ komáromi társulata 1990/91-ben színháztörténeti jelentőségű évadot produkált. A tavalyi „keresztségben” Jókai nevét felvevő színház hosszú évek egy helyben topogása, a „szórakoztató színházeszmény” jelszava mögé bújó dilettantizmus tombolása, darabválasztási és dramaturgiai abszurditások, bántó színészi ripacsériák (tisztelet a tartásukat megőrzött keveseknek és a néhány valóban színházi értéket hordozó előadásnak) után úgy tűnt, megdöbbentően rövid idő alatt sikerül a helyzet konszolidálása, egy következetesen értékközpontú színházi profil kialakítása. A zenés darabok giccscentrikus stílusegyvelege és a prózai művek „egyenunalmas” „hóttrealizmusa" után örvendetesen szélesedni látszott a művészi kifejezőeszközök skálája: láthattunk groteszk stilizációt (Háy: CAliguLÓ), lélektani realista játékot (Márai: A kaland), látványszínházat (Weöres: A holdbéli csónakos), a mélylélektanból merítő stilizációt (Rózewicz: Fehér házasság) és biztos szakmai tudással, pontossággal és jó ízléssel színre vitt zenés „közönségdarabot” (Zerkovitz: A csókos asszony). Még a legkevésbé sikerült produkciónak (Márai: A kaland, Csurka Házmestersiratóját nem láttam) is volt egy nagyon fontos hiánypótló dramaturgiai-műsorpolitikai funkciója. Az egyetlen disszonáns hang a nyári produkcióként az újonnan kialakított szabadtéri Bástya Színházban bemutatott Árpádházi Szent Margit volt. Ez a velejéig hamis, külsőleges eszközökből építkező, a filozófiai-lélektani mélységek és művészi hitelesség helyett a publicisztikai frázispufogtató felszínesség szintjén maradó nyári „ráadás” sem tudta elrontani a megújulóban lévő színház több mint biztató első évada fölötti örömünket, mely (színházi) „rosszkedvűnk telét tündöklő nyárrá változtatta át”. Úgy vélem, ilyen előzmények után teljes joggal remélhettük a még jobb folytatást, azt, hogy a színháznak a stiláris sokszínűség mellett sikerül saját karakteres művészi arculatot kialakítania. Vártuk a következetesen értékközpontú dramaturgia folytatását, a látványvilágot megújító újabb díszlet és jelmeztervező vendégeket, a színészi tehetségek méltó és egyre mélyebb kibontakozását. Az első intő jel a tavalyi évad abszolút mélypontját jelentő produkció (Kocsis István: Árpádházi Szent Margit) feltűnően gyakori műsorbaiktatása volt. Következett egy újabb Háy-darab (Mohács) ijesztő gyorsan „lefutott” és ezért általam nem látott bemutatója, mígnem elérkeztünk Móricz Zsigmond Rokonokjának Takáts Ernőd rendezte előadásáig. Egyetlen sikertelenségből általában nem szabad általános érvényű következtetéseket
