Irodalmi Szemle, 1992
1992/3 - HIZSNYAN GÉZA: „Hogyan lehet, ahonnét jöttünk, előremenve visszajutni?” (színikritika)
HIZSNYAN GÉZA levonni, a produkció színvonala, mértéket tévesztő, értékvesztő volta mégis egyértelműen azt mutatja, a színház egyetlen pillanat alatt visszazuhant annak a gödörnek a legmélyére, amelyből az elmúlt évadban sikerült kikapaszkodnia. Az a negatív hatás ugyanis, amit ez az ízlésromboló giccsparádé véghezvisz a nézők (át)alakulóban lévő tudatában, nem intézhető el egyetlen „hát ez nem sikerült” sóhajjal. Ha nem éppen művészi-esztétikai igényességéről ismert közönségünknek ilyen „szórakoztatást” produkál a színház, sokan készséggel elhiszik, hogy ez is egy alternatíva, hogy ilyen is lehet a (szórakoztató) színház. A baj persze már ott kezdődik, ha Móriczból kívánunk „szórakoztató színházat” csinálni. Különlegesen súlyos baklövés ez, ha választott művünk a Rokonok, a szerző utolsó, legkeserűbb dzsentri-témájú regénye. A műben rejlő örök erkölcsi kérdések súlya s a szinte véletlenszerűen hatalomra jutó, a jól kiépített hatalmi bűnszövetkezettel egyszerre szembe- és belekerülő, alapjában tisztességes ember helyzetének mai aktualitása fontos kérdéseket felvető, izgalmas előadás lehetőségét rejtik magunkban. Állíthatjuk mindezt a regények színpadi adaptációja minden nehézségének és buktatójának ismeretében, s annak tudatában is, hogy a Móricz-művek színpadi változatai soha nem érik el az eredeti regények értékeit. Nem mond ellent a fentieknek az a tény sem, hogy a Rokonokból maga Móricz írt 1934-ben egy happy end-es vígjátéki változatot, mely annak rendje-módja szerint akkorát bukott a Hevesi utáni Nemzeti Színházban, hogy ebben a formájában azóta sem került színre. A II. világháború után Móricz Virág Babarczy Lászlóval készített egy új színpadi változatot a kaposvári színház számára. Érthetetlen, hogyan jutott eszébe a színház vezetőségének előszedni a teljességgel használhatatlan vígjátéki változatot. A vígjátéki formában és befejezéssel (Kopjáss polgármesterré „emelésével”) ugyanis a történet hitelét és értelmét veszíti. Az olyan „bűnszövetkezet”, melynek egyik főkolomposa (a polgár- mester) egy erőtlen figura „erkölcsösségét" látva megtér és lemond a javára, a többiek pedig mindezt tétlenül elfogadják, szánalmas pitiánerek gyülekezete lehet csupán, akik nagyon kis tétekben „játszottak”. Az eredeti műből teljesen szerepét veszíti Magdaléna, akinek ebben a változatban egyáltalán nincs dramaturgiai funkciója, s ilyet a legerőltetettebb belemagyarázásokkal sem találhatunk. Megszűnik ugyanis Kopjáss dilemmája a becsület (eddigi élete) és a nagyvilági élet csábítása között (melyet elsősorban Magdaléna jelent a számára). Itt voltaképpen azt sem szükséges eldönteni, valóban Kopjáss becsületessége diadalmaskodik-e, s „jó” polgármester lesz, vagy a még nagyobb hatalomra kerüléssel ő is végérvényesen tagjává válik „a maffiának”. Ennek a kérdésnek az eldöntésével talán valami minimális hitelt mégis kaphatott volna az előadás. Takáts Ernőd rendező és Szénássy Edit dramaturg azonban nem fáradoztak efféle „apróságokkal”. Elvégre egy vígjáték szórakoztasson — gondolhatták magukban, s mindent erre tettek föl. Mégpedig a szórakoztatás legalpáribb, legfelszínesebb, helyenként a jó ízlést is sértő változatára. Stílusról, stiláris egységről, (jó) ízlésről, mértéktar
