Irodalmi Szemle, 1992
1992/9 - LACZKÓNÉ ERDÉLYI MARGIT: Tóték — regényben, színpadon és bennünk
Tóték — regényben, színpadon és bennünk boldog népek: ők a jókor lázadók. Mi a nem jókor lázadók fajtája vagyunk. ” 1967-1979 között Örkény elsősorban drámákat írt (hetet), nagy részük epikai indíttatású. A Tóték kisregényváltozata jobban sikerült, mégis a drámának lett nagyobb, pontosabban világsikere. „Azt hiszem azért, mert nálunk a művészet összes létező lehetőségei közül kettő van, ami közügy, sőt nemzeti ügy a költészet és a színház. ” Az epikus változat témáját a következőképpen fogalmazhatjuk meg: Egy idillikus mikrovilágba, a Tóték-félébe, a mátraszentannaiak harmonikus világába egy idegen, Varró őrnagy érkezése által betör a makrovilágbeli disszonáns értékrend, s emiatt az előbbi harmónia felbomlik. A patriarkális, a természettel idillikus összhangban élő és/vagy vegetáló világban, a falu hierarchiájában csúcsnak számít Tót, a tűzoltóparancsnok, a családfő, a falu tanácsadója (még ha nem éppen a falu esze is). Az ő személyébe sűrűsödik a falusi emberek Tamási Áron-féle életérzése: azért vagyunk e világon, hogy valahol otthon legyünk benne. A makrovilágból berobbanó, a partizánharcoktól idegbajossá lett, gyógyulni, pihenni kívánó, diktátori hajlamú őrnagy pillanatok alatt Tót „tekintélyi” helyébe lép, nemcsak a falun, hanem a családon belül is. A háttér: Varró Tóték tanító fiának, Gyulának az őrnagya a fronton, és azt ígéri Tótéknak, hogy „...mihelyt beköszönt a hideg évszak, magam mellé osztom be Gyulát, a jól fűtött zászlóalj irodába. Ott nemcsak a hideg ellen lesz védve, hanem az életét se fenyegeti veszély.” Ez az ígéret Tótékat mindenre késszé teszi. A falu pedig védőszellemet lát az őrnagyban, és katonai rangját is tiszteli (hiszen a családok kb. 60 százalékának volt valakije a fronton). Tóték fia már halott, amikor az őrnagy megérkezik, de a gyengeelméjű postás — jó szándéktól vezéreltetve — nem kézbesíti a rossz hírt, így a család három héten át megalázottan tűri Varró zsarnokoskodását. S amikor az őrnagy az eltávozása után meggondolja magát s visszajön, Tót túljut egy bizonyos ponton, s megöli az őrnagyot. A cselekmény előrehaladása folyamatos, az író csak itt-ott tűzdeli meg epizódokkal. Az elbeszélés módját változatos kifejezésformák dúsítják, pontosítják (tábori lapok, sürgöny, levél), ezek elsősorban a kül-, ill. makrovilágról tudatosítják az olvasót. A tömör leírások helyenként a dokumentumpróza adatközlő stílusát idézik. Az epikus szerkesztést feszültté teszi a sok párbeszéd s az a tény is, hogy a beavatottak megrendülésével nézzük Tóték értelmetlen igyekezetét, behódolását, megtöretését, teljes megaláztatását. E feszültségérzés pontosabbá teszi értékítéletünket Tót erkölcsi felőrlődése felett, melynek egyik legmélyebb stációja az elbeszélésben az a jelenet, mikor a férfinak a félelemtől megbénul az agya, s vért izzadva hosszú órákig gondolkodik: „Agya azonban tovább dolgozott, mint egy gőzkalapács, aminek meg is lett az eredménye. Négy óra tíz perckor azt mondta, hogy még nincs semmi. Négy óra húszkor még mindig nem volt semmi.
