Irodalmi Szemle, 1992
1992/1 - Köbölkúti József: Mario Vargas Llosa 1. (tanulmány)
Köbölkúti József plasztikusabbá, jellemzőbbé a bátorságot, gyávaságot vagy fösvénységet; tollán az absztrakciók konkrét formát nyernek. Mario Vargas Llosánál az ’’összefogottabb”, dinamikusabb cselekménybonyolítás dominál. Hősei általában spontánul nyilatkoznak meg, nem titkolják bánatukat sem, hanem nyíltan ’’megvallják”. A félelmet például a regényben a következőképpen érzékelteti: ”A közelben hirtelen megmozdult valami, a félelem, amit már csaknem legyűrt, valóságos ökölcsapással rántotta össze a testét. Egy másodpercig habozott: tőle egy méterre szentjánosbogárként világító, kedves, félénk szemekkel állt a láma”, de ugyanilyen ijesztően szuggesztív az idegi túlfűtöttség-feszültség rajza is: ’’Kiabálni szeretett volna, hogy élet fakadjon ebben a szobában, ahol mintha minden halott lett volna. Felkelt, mezítláb, félmeztelenül, azon reszketve, micsoda szégyen és zavar fogja el, ha hirtelen bejönnek, és fenn találják, odament az ajtóhoz, a fára tapassztotta arcát.” Amikor az olvasónak már-már kételyei támadnak afelől, vajon nem csak öncélúan építette-e be az író regényébe akármelyik látszólag mesterkélt jelenetet, akkor mintegy varázsütésre megjelenik a ’’szereplő-protagonista”, hogy a jellemek és helyzetek összefüggéseit vagy a cselekmény bonyolítását most már közvetlenül, teljesen szabadon és függetlenül továbbvigye. A regény vége felé a cselekmény kétszálúvá válik: az egyik a kadétiskola falai közé kalauzol, míg a másik a nagyváros ’’impozáns” forgatagát, az ’’apátlan-anyátlan” körülményeket festi le. Albertóra sem visel gondot senki, holott meghalt az anyja, és tudvalevő, hogy képtelen a saját lábára állni, merthogy a Leoncio Prado szigorú szabályzatai és törvényei mindössze az esztelen hősiességet nevelték bele, ám az életre — ami persze ezerszer fontosabb lenne — ’’elfelejtették” felkészíteni. Iróniája sokszor csak amolyan mellesleg odavetett ’’melléklet”: ’’Akinek pénze van, elmegy Paulino kuckójába cigarettázni, rumot inni, és hogy felfalják a hangyák.” Ebben a gúnyban nincs ellenszenv, dühös ’’kényszeredettség”, sem káröröm. Nincs szándékában bárkit is megbántani; elnéző mosolya valamennyiünknek, gyarló emberi lényeknek szól. Llosa gunyorossága szituáció kérdése, azaz csaknem helyzetkomikumnak felel meg. Inkább a bemutatott környezet viszonyaiból adódik, semmint a szereplők esetleges feladatköreinek felcseréléséből. Szimultaneizmusa a figyelem erős összpontosítását követeli. Egyidejűleg ábrázolja az egymástól távol eső, ám ugyanabban az időben történő dolgokat (tyúklopás, az őrmestertől való félelem, cigarettázás, futballozás a stadionban stb.). A szimultán módszer kétségkívül bizonyos homályosságot jelez, de ugyanakkor feltételezője is a dinamikus látásmódnak. Mintha az eseményeknek azonnal és egyszerre kellene megtörténniük; akár a Kölykökben, akár A város és a kutyák ’’jeleneteiben” a megállás nélkül, csaknem kifulladásig hömpölygő állításokról és replikákról csupán maximális összpontosítással tudjuk megállapítani, ki kihez intézte őket, s milyen helyzetben. A regény valamennyi epizódja in médiás rés indítást hordoz magában. Llosa művészi erejének sarkalatos pontja a valósághű ábrázolás. Segítségére van ebben a maga projektálta szerkezet, valamint a módszeres szemléletimód. A város és a kutyák című regényében a haladó európai vívmányokhoz csatlakozik, ám valami többletet is nyújt: különösen az ember életmegnyilvánulásainak lelki összetevőit veti egybe a környezeti viszonyokkal, a közösségben tovább élő, nemegyszer tudatosan ápolt
