Irodalmi Szemle, 1992

1992/9 - II. PEGAZUS TALÁLKOZÓ — KOMÁROM 1992

Hidegvérrel és szeretve

POLGÁR ANIKÓ

Hidegvérrel és szeretve

Azt ugyan várhatod, hogy öljek! Bármilyen balul is áll a kés a kezemben, nem tévesztenék, nem szúrnék. Ez a logika. Mindenki azt tegye, amit tud, amiben tökéletes. Én ölni tudok. Ezért nem harapok, nem tépek, nem karmolok és nem célzok — mert tudok. És mert az ember mégsem mindig azt teszi, amit tud. Nyílvesszőt kell keresnie, puskát lopni, karmokat növeszteni, tépőfogakat örökölni. Nem a vér miatt. Nem a húsért. Nem haragból. Ha ölnék, csak azért tenném, hogy megmutassam: tessék, így kell! Hidegvérrel, szeretve, mint Attila a síneket. Ha pusztítánék, csak egyenként: előbb a kabátot, aztán a bőrt és végül az embert. Te lennél a legutolsó halott. De nem ölök. Öltek már sokan. Tanultam ölni. Jó volt. Azóta halált akarok osztani, a legjobb, legbiztosabb módszerekkel. Rád is sor kerülhet. Szemüveged, melynek minden szilánkja méreg, hirtelen előrebukna az orrodon, s a szádba ejtve szétmorzsolnád. Ez a legegyszerűbb módja a gyilkolásnak: megtanítani téged a halálra.

Voltál már valaha a padláson? Láttad azt a piros festékcsíkot? Nem indulhatsz megkeresni! Elgáncsollak! Enyém a lépcső! Enyém a pókfonat! Enyém leszel, ha a rám hullott fájdalomcsepptől ismét ölni fogok. Mert ölni tudok.

És rád is sor kerül. Ha a hatodik életemben lézersugár leszek, te meg a pisztolyt rosszul kezelő űrhajós. Vagy mit tudom én! Találj ki hozzá valami frappáns mesét, én nem érek rá! Várnom kell, míg megolvad a pirosság ott a padlásfeljárónál, nálatok.

Leonardo és a jövő

’99-es naptárt árult. Zöld szemű vakond volt az elején, oxigénpalackokkal a hátán, és a vizet szimatolta. Leonardo, hogy ne tudják körülállni, mint a bolondot, a falhoz dőlt. Kiabálás helyett letekert néhány méter vécépapírt, a bérház oldalára szegezte, majd tükörírással rárajzolta: JÖVŐT VEGYENEK. Miután egy kissrác hozzávágta a tízóraiját, egy vakolatszínűre mázolt cigánylány leejtette előtte a kesztyűjét, végre ideért az öregúr. Kutyája rögtön megadta a tiszteletet Leonardo cipőjének. A vécépapírt a falhoz nyalta a szél. „Nem elég, hogy elvetted a jövőnket, még árulod is. Fuj, ganéj!”

— ezzel boldog kutyatulajdonosunk amiláz enzimeivel a másik lábbelit is fertőtlenítette. Utána sokáig csak a szokásos látvány. Tátott szájú munkáslányok, mosolygó, nőies fiúk nagy szem pillákkal, értelmiségi szülők jól nevelt gyerekei, vastag combú, gombának álcázott szépségideálok. Aztán megjelent