Irodalmi Szemle, 1992
1992/9 - A. SZABÓ LÁSZLÓ: Mások regénye
A. SZABÓ LÁSZLÓ szentképeken, melyek szimbólummá válnak, de mint minden szimbólum, csak a hangulatkeltést fogják szolgálni. Újra és újra visszanéz a képekre, és ideillő szavakat kezd keresgélni, mégsem meri majd kimondani őket, s úgy istenigazából legszívesebben káromkodna, teljes szívből kiáltana egyet, mint amikor a vasútállomásnál meglátta a legmagasabb tölgyfára felakasztott madarat. A távolból beszűrődő harangszó és a régiségkereskedésből megmentett falióra egymásba forduló kerekeinek kattogása viszont az idő feltartóztathatatlan múlását jelezve az álmok és a kísérleti drámaírás feladására késztetik majd, s bár nem lesz könnyű kilépnie az ajtón, megváltoztatnia döntését, megindulni lefelé a lépcsőn, mintha csak cigarettáért ugorna le a sarki presszóba és közben meginna egy konyakot a vörös pincérnő egészségére, mert ha lelepleznék, hiábavaló lenne mindenféle magyarázkodás, hosszabb távolléte így is gyanút kelthet, hát óvatosan lépked majd, nesztelenül, nem tekingetve sem oldalra, sem hátra. Itt lép közbe ismét a szerző, s mint gyakorlott filmrendező a kamerával egyre közelít a főhős felé, ő mégis lassan távolodva eltűnik a képből.
