Irodalmi Szemle, 1992
1992/9 - A. SZABÓ LÁSZLÓ: Mások regénye
Mások regénye számára már kezdetben nyilvánvaló lesz, hogy főhősünk magányos másodhegedűse az átmenetek keresésének szenteli majd idejét, létrehoz egy kis szigetet, amelyen utakat épít, valahonnan valahova, valamitől valamiig, az utcáról a templomba, az életből egy másik létbe, gombamód szaporodnak majd az utak, de sohasem a kiindulópont, még csak nem is a végcél lesz a fontos, hanem az út, bármilyen keskeny is legyen. A szerző azzal is tisztában lesz, hogy a főhős megpróbálja követni és megtartani a játékszabályokat, s a másik szereplője minden bizonnyal egy nő lesz. Egy lány. Egy fiatal lány, aki csak a másodhegedűs álmaiban él. Múltjukat nem piszkálgatja, a történet azzal indulhatna, amikor a másodhegedűs a karmester válla fölött egy fekete lányt pillantott meg a kijáratnál, s attól kezdve csak őt figyelte, még a szünetben a folyosón is. De hogy valóban abszurd legyen ez a dráma, a lány természetesen nem jelenhet meg a színen. Csak az álmokban. Persze az álom is köztes állapot, az álom is átmenet, csakúgy mint az út, mely a templomhoz vezet. A főhős feltápászkodik majd a díványról, cigarettát keres. Az asztalon matatva kezébe akad az utolsó szál. Talán még a csehszlovákiai magyar irodalomban is szentimentálisnak tűnik, de egyáltalán nem lesz tudatos, hogy a lánynak kinevezett gyufával gyújt rá. Az égő tetemet a hamutartóba dobja, félbemaradt mozdulatában azonban nyoma sem lesz a rémületnek. Feltétlen beletörődéssel fogadja és viseli majd a gyászos állapot természetét. Vége. Vége a drámának. Függöny. Újabb hatnyolcadok. Újabb staccatók. Hömpölyögni fog a zene. A magas sarkú cipők elhaló kopogását vonatok zakatolása váltja fel. Kényelmetlen utazások emléke. A fülkébe betóduló bőrfejűek ricsaja. Elég. Elég volt. A főhős gyors, határozott mozdulattal nyúl a rádió állomáskeresőjéhez, akár a kopaszra borotvált anarchista az ablaknál ülő süketnéma lány vékony, téglavörös kabátja alatt férfiúi kéz érintésétől először megduzzadó mellbimbójához, tekergetni kezdi, arra gondol, mi lenne, ha hirtelen felrobbanna, akár egy gránát, vagy a háborús hírek közben a bemondónő kielégülten lihegné el egy újabb fontos stratégiai pont elestét, elképzelt arcán a süketnéma intézeti növendék emlékezetes, torz mosolyával, melyből még nem derülne ki, hogy néhány perc múlva a főváros felé tartó vonat mosdójában veszíti el ártatlanságát, egy alagúton áthaladva. A főhős ismét ízlelgetni kezdi a szavakat. A másodhegedűs abszurd drámája. Szájában kellemetlenül sűrű, savanykás nyál gyűlik össze. Talán az elmúlásnak lehet ilyen íze. Vagy a mindent elmosó eső első cseppjeinek. De utána legalább csend van. Csend. A szerző szeretne kilépni a történetből, de ez már sohasem sikerülhet neki. És a főhős is megérzi, hogy nemcsak drámájában, hanem a valóságban sincsenek visszavezető ösvények. Leül majd az ágyra, s a tágas hálószoba berendezését kezdi vizsgálgatni. Jól tudja, hogy bohóckodás ez az egész, hiszen évek óta itt él, ugyanezek között a falak között. Szeme mégis megakad az apai örökségként rámaradt
