Irodalmi Szemle, 1992
1992/9 - A. SZABÓ LÁSZLÓ: Mások regénye
A. SZABÓ LÁSZLÓ Történetünkben ezután ismét este lesz, villanyoltás ideje. A falak és a tárgyak fehér színe azonban továbbra is világossá teszik a szobát. A legyek az ablak üvegének neki-nekiütődve próbálnak kiutat keresni, sikertelenül. Mint annyi más, kicsinyes elégtétel lesz ez főhősünk számára. így az is, hogy ezúttal sem jön a szemére álom, mely belepiszkíthatna hitébe. A városban közben minden a megszokott rendben fog folyni. A csatornákból a patkányok nyugodtan átköltözhetnek a bérházak alagsorának lépcsőfordulóiba, a téren sárga kardigános nyomorékok szedegetik majd a szemetet, s galambok röppennek fel a katedrális elől. Hason fekve hallgatja majd a szimfónia harmadik tételét, s közben magas sarkú cipők kopogását véli hallani. Meg-megrezzenő ujjai közt fokozatosan rövidül az ajándékba kapott amerikai cigaretta. Mintha egy május végi vasárnap délelőtt az egyre hangosabb templom parókiájában ülne, fülére szorítja tenyerét, hogy így próbálja kizárni magát a világból, s hogy a fanyar tömjénillatot érzékelje a környezetéből, így hát a szemét is behunyja majd. Bosszantani fogja a rendetlenség. Zavarni fogják a halál-ceremóniát idéző sebes iramú hatnyolcadok, az éles staccatók. De már a képzeletbeli tömjénfüst is, melytől nagyanyját mindig köhögési roham kínozta. Ezért nem járt temetésekre sem. Pedig a temető és a templom, s ezt már a szerző tehetné hozzá merészen, szóval a temető és a templom fontos társadalmi találkozóhely, nem is szólva arról, hogy a temetőben bárki kapcsolatba kerülhet a halállal. S így vég nélküli töprengéseiben önmaga értékeit latolgatva (ha nem író lenne!) ő is orvossá vagy sírásóvá szeretne válni, esetleg pappá, hogy a kegyelmi viszonyok között bátrabban hivatkozhasson a katekizmusra. De ezzel cseppet sem befolyásolja a főhős döntéseit. A főhős ugyanis határozott tervek nélkül fekszik majd a díványon, ajkát harapdálva, gondolatait rendezgetve. Szemébe süt a vérnarancs-nap néhány sugara. Gyufaszálat rakosgat majd egymás mellé. Mindegyikük egy-egy szereplő lesz készülő drámájában. Néhánynak letöri majd a fejét, kisebb-na- gyobb darabot csippent le belőlük, hogy effajta ügyes trükkel tegye őket különbözővé, így teremtsen nekik karaktert. Egy kis idő múlva azonban félredobja őket, és csak kettőt hagy meg. Igen, kettő untig elég lesz, gondolja. Hiszen ő nem falusi műkedvelőknek vagy vándortársulatoknak akar sokszereplős, ócska, romantikus komédiát írni. Az ő műve komolyabb lesz. A másodhegedűs abszurd drámája. Igen ez lesz a címe. Meglódul majd a képzelete. A másodhegedűs abszurd drámája. Kétszer aláhúzva. A másodhegedűs fontos személy. A dráma közvetlenül a meglévő állapotból születik. A főhőse kreatív, dinamikus, sikeres, népszerű lehetne. A történetben azonban (milyen természetes!) neki is meglesznek a problémái. És ebből építkezik majd a mű. No igen. Hogy ez eddig nem jutott az eszébe!? A szerző tudja, hogy bármely látszólag lényegtelen esemény is kiválthatja a tökéletes üresség, de ugyanígy a kiválasztottság álomszerű érzését is, és
