Irodalmi Szemle, 1992
1992/9 - FÁBIÁN NÓRA: Disszonáns etűd
FÁBIÁN NÓRA görnyedt hátú öregasszonyokat figyelte. Szépnek találta, hogy az anyák imádkoznak értünk. Ilyenkor szerette őket. A templom belsejében egyfajta hideg méltóság csábította, a gondolatok nyugodt ritmusa,, az érvek keményen viaskodtak egymással, olyan keményen, hogy ez az áhítat nem adott megbékélést. A tompa mélységből sugárzó feszültség lökte ki az utcára. Gyöngének érezte magát. Alacsony házsorok közt, egy külváros sikátorain igyekezett a Duna-partra, izzadt ujjai kavicsokat morzsoltak. Sokáig guggolt a vízparton, keze ernyedten lógott be a vízbe, közben a szürkület átölelte a látóhatárt — sikolyt hallott, szuszogást. Fölpattant, homlokához kapott, s úgy szoította, hogy az ujjain és az arcán elfehéredett a bőr. A tőle kétméternyire levő sűrű bozótfüggönyön megpróbált áthatolni a tekintete, de nem látott semmit. Újra a hangok. Nyüszítés, testek tompa puffanása, följajdulás és fuldokló zihálás hallatszott. Először földbe gyökerezett a lába, majd futásnak eredt, az ágak beleakadtak a ruhájába, s ez még jobban megrémítette, futott vagy másfél kilométert, aztán megállt. Kapkodta a levegőt. Eszébe jutott, hogy nem először hallucinál. Tétován állt, majd elindult visszafelé. Előbb kimérten lépkedett, aztán újra futásnak eredt. Látni akarta. Le akarom győzni önmagamat, mondta magában, mint a világ legkeservesebb és legsúlyosabb imáját. Sikerülni fog. Nem félek. Sikerülni fog. A zihálás csillapodott, újra megállt kifújni magát. Már egészen közel volt ahhoz a helyhez. Torkában dobogó szívvel odament, és elszántan, lélegzetét visszafojtva húzta szét az ágakat. Szeretkeztek. Hányt a megkönnyebbüléstől. Akkor már második munkahelyéről tanácsolták el, nem kimondható okok miatt, s ezek az okok úgy sűrűsödtek, hogy senkinek sem volt kétsége afelől, hogy ennek így kellett történnie. Neki sem. Rezignáltan intézte a munkanélküli segély iratait. Szemébe ötlött egy tábla az ajtók végtelen sorának egyikén: „Ha úgy érzi, hogy nem foglalkoztak kimerítően az ügyével, térjen vissza , Önnek és nekünk is könnyebb lesz! 20-as ajtó: Lelki tanácsadás”. Az ajtó félig nyitva volt. Nem volt bent senki. Bement. Meleg, fülledt délután volt. Átült az íróasztal túlsó végére. Szemére köd ereszkedett. Kopogtak. — Szabad. Az ajtó bizonytalanul nyílt ki, ijedt arcú embert mutatva a sötét folyosón. Sápadtsága belevilágított a homályba. — Még nem jártam itt... még sohasem jártam itt — mondta riadt mosollyal bemutatkozás helyett. — Fáradjon be! Megrezzent. Valaki elsietett az ajtó előtt. Az ember gyűrögette a zsebkendőjét, és féloldalasan ráült a székre. —Mondja meg nyugodtan, mi bántja, elvégre azért vagyunk itt. Mind a ketten negyven év körüliek voltak, ez összehangolhatta volna őket, de volt valami Zsigánk tekintetében, ami a bizonytalan embert megriasztotta. Valami nem volt rendben.
