Irodalmi Szemle, 1992
1992/9 - FÁBIÁN NÓRA: Disszonáns etűd
Disszonáns etűd — Hány éves? Mintha csak feloldani próbálta volna azt a másikat. A válaszra nem figyelt, bár a tekintetén látszott, hogy koncentrál. A másik beszélt. — Hogy? Hogy mondta...? Hány éves is volt? Erről a szűkülésről egy jelenet jutott az eszébe... pedig húsz éve már annak is. Kapott egy kutyát. Fél évig a kölyökkel aludt, nem volt sedre-bedre, mert az ő keze alatt rendre vadak és mogorvák lettek a kutyák már kicsi korukban — az árnyékai voltak. Gyengéden, bensőséges szeretettel nézte a kutyát, aztán egy szép reggelen megfojtotta. — Hogy mondta...? Nem kell olyan halkan beszélnie. Ebben a pillanatban a bezárt ajtón keresztül hallani lehetett, hogy valakik a bezárt ajtó előtt állnak, és vidáman beszélgetnek. Bocsásson meg egy pillanatra, mondta, fölállt és kisietett. A nők csodálkozva követték tekintetükkel. Rövid ideig sorsjegyeket is árult. Az ő sorsjegyei viszonylag újfajták voltak, a halványzöld szelvénykék azt jelentették, hogy üres kézzel senki sem távozhat, ha nem mást, hát legalább egy noteszt vagy rágógummit rájuk sózott... A mozi közelében, egy kapualjban árult. Az este viharos volt, kevés ember járt az utcán. Pár lépésnyire tőle furcsa pár ment. A nő tolókocsiban ült, keze-lába béna, nintha nem is tartozott volna hozzá. Kedves vonású arcán nem látszott, hogy értelmi fogyatékos. A férfi, aki éppolyan fiatal volt, fél kézzel tolta a kocsit. Fél oldalára ő is béna volt. Zsiga megszólította a férfit, nehezen lehetett érteni a vonagló ajkairól csorgó tagolatlan hangokat. Adott neki két sorsjegyet. Valami ócskaságot nyertek, de még nem látott örülni úgy senkit sem, mint ezt a két embert. A nő térdére rakták a legegyszerűbb tollat, ami csak létezett, és a radírgumit... gügyögő örömmel keresték egymás száját boldogságukban, amelynek nagysága és teljessége egyaránt megdöbbentő volt. Mi vagyunk a szegények. Amikor a két ügyetlen, mohó fiatal száj megtalálta egymást...szégyen mardosta belülről, de ünnepélyes szégyen. Mi vagyunk a szegények. Mi. Ez drága és új szó volt. Mégsem ezt könnyezte meg. Ezekben az években ő volt a város Zsigája. Legalábbis azt hitte. Az előző rég meghalt. Ő másfajta bolond volt ugyan, de bolond volt. A városnak mindegy. Neki úgy tűnt, hogy a hajdani Zsiga utódainak tömege lepte el a várost. Bogárlét volt az övék, szűk és terméketlen. Saját kérésére vonult be az ideggyógyintézetbe. A rendelő bútorainak módszeres össszezúzását indoknak szánta. Elég volt. Jókedvűen hasogatta a szekrényeket és borította föl az asztalt. Amikor lefogták, nevelő célzattal, mintegy megnyugtatásul összeverték, fölrepedt szájával rájuk vicsorított. Ezután mindig békés volt, szinte derűs, úgyhogy hamarosan, mintegy két évvel az eset után elbocsátották az intézetből. Más városba költözött. Az orvosi szakvélemény hisztériás neurózist állapított meg. Úgy ítélték meg, hogy javulófélben van. Noha ez nyilvánvaló marhaságnak tűnt. Az intézetben megszerették az öreget. Az utóbbi időben kertészkedett. Elbocsátása annak a körülménynek is betudható volt, hogy zsúfolásig tele
