Irodalmi Szemle, 1992

1992/8 - KESZI TÓTH MIHÁLY: A Bányász

KESZI TÓTH MIHÁLY

elmondtam nekik felfedezésemet, megértették, nem ok nélkül szemezek órák hosszat a Bányásszal. Az ilyenek maguk is követték példámat: munka után saját ágyukról nézegették a Bányászt. Érdekes, más volt, ha a szoba egyik végéből néztük, és más, ha a terem másik végéből vettük szemügyre.

Huszonhármunk közül olyan is akadt, aki csak hosszú hetek múlva értette meg a lényeget. Ezek közül egyesek — amíg nem tudták, miről van szó — lemarháztak bennünket, akik már nem unatkoztunk, hanem — különösen gyors időjárás-változáskor — lélegzet-visszafojtva figyeltük, mivel lep meg bennünket aznap a Bányász. Néha jött egy kiadós eső (vagy éppen hóvihar), és végül a kételkedők is belátták: igazunk van, érdemes a tűzfal lakójára figyelni. Az első időkben az Atya kijelentette: dőreség! Egyszer azután — Szilveszter napján történt — hajnalban kinézett az ablakjon, és azt kiáltotta: „Szakálla nőtt neki!”

A tűzfalra talán tíz vagy tizenöt éve festették rá a Bányászt. Akinek jó szeme volt, még a jelmondatot is elolvashatta mellette. Bányász vagyok, ki több nálam? A helyi művész még légkalapácsot is pingált a kezébe, de annak már csak alig-alig vehetők ki a körvonalai.

Frantó nagy sokára hitte csak el, hogy igazunk van. Végül azért ő is elhitte, mert egyszer műszak után, amikor a barakk felé baktattunk elcsigázva, oldalvást felnézett a Bányászra, és elkiáltotta magát: Olyan, akárcsak a Belmondo. Olyan a pofája, akár a Belmondónak. Reggel még nem ilyen volt...

Aznap a szokottnál is tovább nézegettem a Bányászt, és végül igazat adtam Frantónak. A tartós esőzések következtében a tűzfalról — éppen a Bányász arcánál — levált egy darab vakolat. Ott, ahol a Bányász pofaszakállának kellett volna lennie.

Azazhogy Belmondo pofaszakállának.

Inzsellér azonban reménytelen eset volt, akárcsak a Rabszolgakereskedő. Velük akár naphosszat is vitatkozhattam, a szám rojtosra beszélhettem, de nem értették meg, nem akarták elhinni, hogy a tűzfalon ott a Bányász, és hogy a Bányász — él. Inzsellér folyton töpörtyűs pogácsával kínálgatott, meg a kristályrácsok szerkezetét hozta szóba, a Rabszolgakereskedő pedig munka után mindig eltűnt nyomtalanul. Ha pedig véletlenül ott volt a szobában, csak pusmogott, ritkán szólt hozzánk.

A Rabszolgakereskedő érkezése előtt társaink közül a legtöbben azt gondolták, hogy Evzsen bedilizett. Néha egész délutánokat azzal töltött, hogy az ágyán hevert, a mennyezetet bámulta és negyedóránként feltette a kérdést:

— Emlékszel-e még, öreg, a Rabszolgakereskedőre?

Máskor aztán napokig hallgatott a dologról, egészen normálisan viselkedett. Munka után gatyára vetkőzött, hanyatt vágta magát az ágyon, lőcslábát az ágy végére rakta és Večerníket olvasott.