Irodalmi Szemle, 1992
1992/8 - KESZI TÓTH MIHÁLY: A Bányász
A Bányász zsákolok egymás között a műtrágyagyárat neveztük). Volt, aki tartásdíjfizetés elől menekült félévenként, két hónaponként az ország egyik végéből a másikba. Mások kisebb-nagyobb összegeket sikkasztottak, s így régi munkahelyükön válásztás elé állítottták őket; vagy Ostrava, vagy a börtön. Voltak közöttünk kicsapott diákok, akik szégyenükben itt tűntek el Ostravában ismerőseik elől, meg egy plébános, az Atya, is dolgozott velünk. Atya rendes ember volt, de Inzsellér előadásait ő se volt hajlandó meghallgatni. Közös szobában lakott velünk, együtt is dolgoztunk az expedícióban, egyszerűen csak Atyának neveztük. Műszak után leült az ágya szélére és breviáriumába temetkezett. Eleinte, amíg nem barátkoztunk össze vele, mindannyiunkat a bujaságtól óvott. Homályos célzásokat tett arra, hogy őt is ezzel kapcsolatos bűnök juttatták jelenlegi munkahelyére. — Csak nem liliomtiprás volt, Atya? — kérdezte tőle tapintatlanul Frantó. Atya ilyenkor magába zárkózott és a megszokottnál jóval szorgalmasabban morzsolgatta a rózsafüzérét. Néhány cigányra emlékszünk még, akik szintén velünk dolgoztak, meg egy homoszexuális postásra, aki — saját bevallása szerint — három- száznyolcvanhét korona nyolcvanöt fillért sikkasztott. Oda került közénk az expedícióba, vékonydongájú pasas volt, s lépten-nyomon, a csak alig kétértelmű szavak hallatára is elpirult, akár egy szűz lány. Frantó ráfogta, hogy a háromszáznyolcvanhét korona nyolcvanöt fillért elkurválkodta. Sanyika ilyenkor fülig vörösödött, és ahányszor csak azóta szóba került az ügy, mindig kijelentette: Az összeget öreg és beteg szülei támogatására fordította, akik ketten együttvéve mindössze havi kétszáznyolcvan korona öregségi segélyt kapnak. Frantó — azt hiszem, szadista volt — amikor csak tehette, gyötörte Sanyikát. Néha védelmembe vettem, de ez — tekintve, hogy Frantónak förtelmes mosdatlan szája volt — csak ritkán sikerült. A vagány az Atyán meg Sanyikán kívül még Dilinóst szemelte ki igen gyakran céltáblának. Mindenki tudta, hogy Dilinós irtózik a víztől. Műszak után a parti többi tagja alig várta, hogy vízcsap alá állhasson. Egyedül Dilinós nem volt hajlandó fürödni. — Azt hiszem, te fatökű vagy — mondta neki Frantó. — Szégyellsz levetkőzni, mert kiderülne, fatökű vagy... Dilinós ilyenkor is csak idétlenül vigyorgott. Az se segített rajta, hogy Frantó egy ízben — amikor már kibírhatatlan bűzt terjesztett maga körül — harmadmagával lefogta, lehúzták a nadrágját. Rúgott, harapott, ütött, de ez nem segített. Könyörtelenül bekenték az ágyékát cipőkrémmel. Viszont ezúttal se ment a zuhany alá, hanem vett a benzinkútnál egy liter szuperbenzint, s azzal tisztogatta le magát. Szívesen dicsekedett azzal, hogy katonakorában két évet lehúzott fürdés nélkül. Ezt senki se hitte el, de ő váltig állította, hogy mindig megtalálta a módját, hogy ne kelljen fürödnie. Pedig a tisztálkodás ott hetenként kötelező volt.
