Irodalmi Szemle, 1992
1992/7 - VERES JÁNOS: Jeanne D’Arc és a csillagok
VERES JÁNOS Jeanne D’Arc és a csillagok (Szövegek a fiókból) Derekamra láncot kötöttek, cellám faoszlopához kötve a vége priccsemig elér, vassal a testemen alszom, lánc ölel, szorít. Vendégként ide csak a csillag hatolhat. Az ablakig nem jutok, hiába akarnék a madarakra kinézni, csak hangjukat hallom; tollas pajtások, nektek nem árthat emberágyak rohadt szalmája. Fekszem a priccsen, a láncfogó oszlop a Tündérfa törzse Domrémy dombján, dalolok, táncolok a lányokkal a fánál — ó, gyerekkor, mellemet halmossá érlelő nyarak; sulykoló asszonyok aggódnak értem, mondván, hogy nem elég szelíd a lelkem. Aztán siratóének nyomja el víg dalainkat, jön a hír: a közelben falvak égnek, martalócok prédája az ország, hegyet-völgyet eladott Izabella királyné, mezeinket vérszomjas katonák dúlják. Pernyét es füstszagot terel a szellő, angolok kaszabolják liliomainkat, hódítók megalázott zsákmánya Párizs. Arkangyal szózatát hallom, íme: selyemszoknyás némber öléből hanyatlott a csizmák alá zászlónk, s a szűz lányra vár a szabadítás kínja. Bensőm szava ez, nekem kell trónra segélnem Károlyt, Reimsbe vezetnem, hogy megkoronázzák, s virradjon végre a menekvés napja. Megyek is, megyek már, bíbor ruhában, a harcosokhoz, akik még küzdeni bírnak, ne bontsa rendjüket hazugság; nem vagyok szent, csak elmém fogékony, búcsúzom a falutól, pataktól, nyájtól, nyergen a combom. A tapasztott sövényű vízivár gyönge, futok a városba földijeimmel, nyüzsög a tömeg: szerzetesek, szajhák, kalmárok, zarándokok, szédít a lárma, nem jó itt — gyerünk a falumba vissza! Kiégett táj fogad, omladékok üszke, döglött állatokba botlom, urak és pribékjeik rabolnak, dúlnak, az országos baj a kapzsiknak kedvez. Zsákból varrt göncben fekszem a prics- csen, a lánctartó oszlop Domrémy tornya, az oltárnál sirámként hangzik az ének, sírnak a lányok, mennem kell ismét, férfiruhát öltök, kengyelbe lépek, Orléans védőit vész riasztja, jobb lenne a fonóban s réten időzni, de erőt kell önteni bajnokainkba. Építhetném romos házunkat, a pajtát, ehelyett fiúsra vágattam a hajam, üzent Károlyunk, sürgetőn Nancyba rendelt, a templomokban is ölik testvéreinket; poroszkálunk, vágtatunk, ahogy a tisztek mondják, palánkfalak, tanyák közt, mezőkön, erdőn, élvezem az utat, a paripák szépek, kecsesen lépkednek, faruk-sörényük fényes; kolostorban, parasztházban hálunk. Csúcsos boltívű teremben állok, színes ablakból jön a fény rézsút, bársonyzekék, csuhák karéja övez, jóslatról, sugallatról susognak a vének; díszes kabátot adat rám Károly, tetszik, mert odahaza lenkötényt hordtam, doktorok vizsgálnak, magiszter fürkész, szűz-mivolto- mat hitelesítik, az ügyért, a tétért elviselek bármit. Fel a lóra megint, egy fráter kísér, ifjú és délceg, ölelni is tudnám, de most imádkozni kell, csatába
