Irodalmi Szemle, 1992
1992/7 - VERES JÁNOS: Jeanne D’Arc és a csillagok
Jeanne D’Arc és a csillagok menni, s hírt meneszteni Orléans-ba gyorsan: viszem már, viszem a győzés reményét, megmutatjuk, legyűrheti CFóliátot Dávid. Ócskavasak között lelték meg a kardot, melyet látomásaim elém idéztek, itt függ már övemen, kezemben zászló. Orléans védői okkal félnek, fékelen angolok ostromgyűrűje abroncsolja a várost, ágyúk pufognak; hadicselhez nem értek, az a hadnagyok dolga, betörünk a városba az átelleni partról, teendőm csupán a puszta jelenlét, ruhámat tapogatják a védők, éhes polgárok, katonák, rongyos parasztok, angyali felhívást testesít meg a lényem, igazat mondott a gyóntató fráter: én adom a jelzést, nem a habozó tisztek, a hússá lett, megfogható hazafiság vágok; félnek már az angolok is, ez most a fontos. — Utánam, aki szeret! — vonom ki kardom, magunkkal sodorjuk a kételkedőket, dúl a harc, szanaszét hullák hevernek, nyíl süvít, ló hörög, torkok bődülnek, sebet kapok, átitatja ruhámat a vérem. — Utánam, aki szeret! — kiáltom a kavarodásban, hátrálnak az angolok, megfutamodnak, áruló burgundok loholnak velük, szabad a város, konghat a hála harangja, kötözz be, felcser, vége a harcnak. Fekszem a priccsen, derekamon vaslánc, vártorony dohos cellájába csuktak, eltörték kardom a becstelen latrok, s elásták valahol, nyoma se lássék, markolatát kezemben érzem: lazán fogom, ha Károllyal tanakodom Tours-ban, zihálva dőlök rá Jargeau bevett falán, tág mezőn szorítom a patay-i csatában, rázom a behódolt Troyes előtt, mert mindegy volt urainak, kiket szolgálnak. Aztán sokaság éljenzése siketít a téren, a dómban orgona zúg, gyertyák lobognak, boldog izgalom kábít, nyelem a könnyem, áldassék az ég: Károlyt koronázzák Reimsben! Nem vonz evés-ivás, messziről szüremlik hozzám a dudák zenéje, rongyosaim körében ülök az utcán, bár mindenfelé legendák keringenek rólam, ők nem néznek angyalnak, varázslónőnek, okosságom becsülik, eszemben bíznak; simogatom kardom, lágyan becézem, mint kócbabámat rég a berki pagonyban. Ujjong a város: Éljen a törvényes király! Örvendek, de már arra gondolok közben, most jön a neheze, a kitartó küzdés, ó, mily messzire kerültem szülőfalumtól, kertünk aljától, nádastól, rokonaimtól, elszántság hevít, visszaút nincsen; testvérek, vezére lettem a szabadító hadnak! Várom a csillagok üdvös látogatását, alkonyul lassan, börtönöm s lelkem egyre sötétebb. Soisson várát átadtuk önként, s Párizst is hiába vívtuk megszakadásig; s mégis, az angolok tartaléka végül a zászlónktól esett vakrémületbe, a gőgös lovagok sunyin mentegetőztek: sátáni praktika bírja le őket, biztos volt már, hogy dicsfényük csorbul, s mellénk szegődik a hadiszerencse, mert vérünkbe ivódott a nyerés esélye. Sátorlap fölöttünk a mennyezet boltja, táborunkban pihenek, s először érzem, hogy (miként e várban a nyirkos hidegség) megbénít a burgundok rókafortélya, széltében-hosszában terjesztik a rémhírt, kaparászom bogárként az urak fülében: visszájára torzul rám szabott tervük, a közembereket, akik hévvel követnek, lázadásra bujtom a felfordulásban, s kastélyok ellen uszítom holnap; a főrangú papokat azzal ijesztik, olymód elferdül „prófétaságom”, hogy a katonaság s a falusi pórnép engem imád majd, nem égi Urunkat. Boszorkánynak híreinek, s durvábban szidnak, mint magát Károlyt; elűzöm keserűségem, koholmány ragacsa rám nem tapadhat: egyetlen célért nyűvetem fiatalságom, bajverte földünk szabadságáért. Fordulok fektemben, sebhelyeim fájnak, tetű mar; a madarak
