Irodalmi Szemle, 1992
1992/7 - FRANTIŠEK MIKO: Stíluskereszteződés a barokk költészetben
FRANTIŠEK MIKO katasztrófák láttatása). Az objektív tartomány fokozott kifejtettsége ellenére azonban a művészi képben az epika nem képviseli a barokkban a meghatározó szintet. Ha a barokk engedményesebbé vált volna ugyanis az epikával szemben, ez azt jelentette volna, hogy a művészi élményt önmagában is pártolja, s hogy az emberi függőség hirdetését mint fő feladatát feladja. Az epikai eszközök a barokk készlettárában csupáncsak eszközök maradnak, s a cél a lírai szubjektum függőségi magatartásának tételezése. Ennek alapján érvényesül túlnyomórészt az objektív összetevőben is inkább a vallásos, tehát operatív (szónoki) elem. Viszont a szubjektív összetevő fokozottabb mértékben érvényesül líraiságával, mint vallásos jellege révén, vagy szabatosabban: a művészi és a vallásos nem ellentmondásos benne. A barokk műalkotás vázolt kifejezésszerkezete alapján már könnyen és rendszerjellegűen folytathatjuk az elemzést, amelyben konkrét szövegvizsgálat által kíséreljük meg egyrészt a tárgykör általános tételeinek még szabatosabb megfogalmazását, másrészt a barokk irodalom hajdani s mai értékének tisztázását. A gazdaságosság jegyében elemzésünkben a kifejező sajátosságok mechanikus felsorolásából indulunk ki, s a rendszerjelleg követelményének az egyes sajátságok értelmezésével teszünk majd eleget. Elsősorban meg kell véglegesen határoznunk a szöveg műfajiságát. A költemény nyilvánvalóan reflexív, bölcseleti líra, ez a 24—30. és a 39—66. versszakban félig epikaivá válik, s további három részlegében — 8—23., 31—38., 87—103- — elhagyva a művészi stílus területét, minden sajátosságával együtt vallásos megnyilatkozássá alakul. A kifejező szerkezetet illetően a költeményben a következő tényezőket minősítjük meghatározónak: 1. témaválasztás, 2. a téma vallásos jellege, 3. a kompozícióban érvényesülő vallási szempontok, 4. a kifejezés közvetettsége, 5. a kifejezés borzalomkeltő, 6. értékelő, 7. fokozó, 8. túlzó, 9. érzéki jellege, 10. következményessége, 11. szubjektivitása, 12. érzelmi telítettség és pátosz. 1. Azt a körülményt, hogy a tulajdonképpeni szerző Štefan Korbei’, csernyei rektor, az 1763-as komáromi földrengést választotta költeménye témájául, vagy pusztán véletlennek tekinthető, vagy pedig — hivatását is figyelembe véve — arra kell gondolnunk, hogy feladatának vélte a rendkívüli esemény krónikaszerű leírását. Mindkét eshetőség elfogadhatónak tűnne abban az esetben, ha a téma nem illeszkedne olyannyira láthatóan a barokk kifejezés keretébe, s ha a szerző nem merített volna oly gazdagon művében a barokk kifejezéstárából. A földrengés ugyanis épp olyan borzalmat keltő, isten erejét, az ember bűnei fölött érzett haragját és bosszúját kinyilvánítandó rendkívüli esemény, amely rádöbbentheti az embert önállóságának illuzív voltára, s rátérítheti az „igaz útra”. A barokk expresszió tipikus kényszerítő motívuma elősegíti, egyengeti a befogadó visszatérését a függőség státusába.
