Irodalmi Szemle, 1992
1992/6 - BIBLIOTÉKA - Török Elemér: Árnyak és fények; Urbán Sándor: Fölparcellázott égbolt; B. Kovács István: Malac Julcsa (Gömöri népmesék)
Urbán Sándor: Fölparcellázott égbolt Nyugatra egyetlen dolog csábítja: „...mindig is vágytam utazni, világot látni' (uo.). A „világot látásnak” ez a vágya mint indíték (még ha a valóságban történt is néhány ilyen motiváltságú szökés) itt, a regényben nem hiteles. A tettben nem a „másként nem lehet” logikáját érezzük, hanem a sémát: a pártállam idején rendszerint a hivatal magyarázta így a fiatalok tömeges nyugatra távozásának okát, így próbálva a valóságot (mint annyi más vonatkozásban) itt is elkendőzni, meghamisítani. A sorrend ugyanis (legalábbis 1949 táján) rendszerint nem az Urbán-regényben felvázolt cselekménykronológia volt; nem azért lett valaki másként gondolkodóvá, mert ki akart menni nyugatra, s miután a tervét meghiúsították, a bírósági hercehurcák szembeállították a rendszerrel, hanem azért akarta esetleg a rendszert itthagyni, mert ő „másként gondolkodott”, mint a rendszer. S a sematikus indítás rajta hagyta nyomát a cselekményen a későbbiek során is. Minden úgy történik, ahogy a politikatörténetben meg van írva: a főhőst elítélik, „három évet sóznak rď (233-0.), büntetését a jáchymovi uránbányában dolgozza le, ami „fene rossz volt (234.0.), aztán huszonegy év múlva (tehát 1970 táján) pőrét újra tárgyalják, s a korábbi ítéletet érvénytelenítik. S valószínűleg ebből az elnagyolt cselekményvázlatból is kitűnik, hogy Urbán könyvének nem erőssége a mese, a fordulatosság, holott sokszor (főleg a mű első felében) azt -hihetnénk, hogy a szerző kalandregényt szándékozott írni. (De a titokzatos, feltűnő s eltűnő, s inkognitóját végig megőrző Valter Aurél alakja, vagy a börtönben a főhősnek talányos tanácsokat adó, aztán szintén nyomtalanul eltűnő Horák figurája még a regény utolsó negyedében is teremt valamiféle kaland-homályt!) A Fölparcellázott égboltot azonban a bevezetőben már említett egzakt leírásainak, pontos helyzetképeinek köszönhetően még így is a szlovákiai magyar próza átlaga fölött érezzük. A tudományokon (például a biológián) finomodott, cizellálódott stílus a regény legjobb lapjain nemcsak a környezetet emeli sajátos intellektuális fénybe, hanem a hősök belső életét is, s ez a fajta intellektualizmus a mi prózánkban kezdettől fogva hiánycikk. Illusztrációként a fent mondotthoz egyetlen idézet: „A kép ezután megmozdult, és majd két órán át pergő és berregő mozgóképpé változott. A színek fölhígultak, a vonalak kuszákká váltak, a perspektíva összego- molyodott, ikonszerűvé laposodott. Tétova vezetésű barlangképek jelentek meg, szembefordulva a távlattalan törvényeivel, vagy keresztbe állva, mint pályatesten a kisiklott kocsik..." (228.0.). A totalitarizmus bírái előtt álló, zavart lelkű, szorongó, de a környezet impulzusait még a szorongásában is pontosan megfogalmazó fiatalember bensőjének, intellektusának mesteri kivetítése ez. Kár, hogy a léleknek ezt a magasfeszültségét, a tudálékosság nélküli tudásnak ezeket az éles és hatásos képeit könyvében Urbán Sándor is elég szűkén méri. (tőr) (Kalligram, 1991)
