Irodalmi Szemle, 1992
1992/6 - KULCSÁR FERENC: IMÁDSÁGOK XII (esszé)
KULCSÁR FERENC tisztességgel játszik; a világosság fia ővele, aki kezdetektől a földnek kerekségén játszott, és gyönyörűségét lelte az embernek fiaiban. A világ fia a lakat; a világosság fia a kulcs. Világ fia, halandótárs - emeld fel a fejed, az értelem kibocsátotta szavát: a magas helyeknek tétéin az úton, sok ösvény összetalálkozásánál áll meg; a kapuk mellett a városnak bemenetelin, az ajtók bemenetelinél zeng. Halljátok meg, mert jeles dolgokat szólok, és az én számnak felnyitása igazság. Mert igazságot mond ki az én Ínyem, és utálat az én ajkaimnak a gonoszság. Igaz az én számnak minden beszéde, semmi sincs ezekben hamis, vagy elfordult dolog. Mind egyenesek az értelmesnek, és igazak azoknak, kik megnyerték a tudományt. Enyém a tanács és a valóság, én vagyok az eszesség, enyém az erő. Én az engem szeretőket szeretem, és akik engem szorgalmasan keresnek, megtalálnak. De aki vétkezik ellenem, erőszakot cselekszik az ő lelkén; minden, valaki engem gyűlöl, szereti a halált.
