Irodalmi Szemle, 1992
1992/6 - KULCSÁR FERENC: IMÁDSÁGOK XII (esszé)
IMÁDSÁGOK XII. egyetlen Törvény uralkodik, s nélküle mindenek elbuknak, hiszen ismeri a történelmet. A világ fia az elsőszülött, Káin és Ézsau káprázata; a világosság fia a legkisebb fiú, Ábel és Jákob áldozata. A világ fia enged a kísértésnek; a világosság fia azt mondja: távozz tőlem, Sátán. A világ fia szerint a világ felosztható, mint egy születésnapi torta, vagy egy dögtetem a dögkeselyűk között; a világosság fia szerint a világ oszthatatlan egész. A világ fia azt hiszi, hogy amit nem lát, az nem is létezik, ezért nem kell gondolnia vele; a világosság fia tudja, hogy boldogok, akik nem látnak és hisznek. A világ fia hahotázik, grimaszokat vág, torzít; a világosság fia mosolyog. A világ fia hódító; a világosság fia hódoló. A világ fia tudja, hogy a történelemben az erősek hatalmaskodnak; a világosság fia viszont azt tudja, hogy a történetben mindig a gyönge győz, mindig a kisebbik, mindig a szelíd: mindig Dávid veri le az óriás Góliátot. A világ fia hiszékeny; a világosság fia hívő. A világ fia hiteget; a világosság fia hisz. A világ fiát a hiúság és a kapzsiság versengésre készteti; a világosság fia azt mondja: bocsásd meg a mi vétkeinket. A világ fia azt mondja: á, nem; a világosság fia azt: ámen. A világ fia Mammont keresi; a világosság fia Istent. A világ fia azt mondja, a tudomány túllépett a hiten; a világosság fia azt, hogy hit nélkül nincs tudomány, mert a tudásban is hinni kell, s aki keveset tud, eltávolodik Istentől, az igaz tudomány forrásától. A világ fia azt mondja, hogy jó, jó, Jézus is csak az ember fia volt, aki életét adta barátaiért, a tanítványokért, betartva ezzel szavát; a világosság fia azt mondja, hogy az Emberfia Isten fia volt, hiszen a gonosz Hang, a kísértő nem tudta őt leédesgetni, sem leparancsolni a keresztről, hogy ezáltal hazuggá tegye mind az Embert, akiért életét adja, mind az Istent, aki bizonyságot tett az ő Fiáról, s úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta érte. A világ fia beleütközik a beleütközés kövébe, a világosság fia a küszöbön áll, imát mondva a teljesség eljöveteléért és a megbocsátásért. A világ fia spekulál, hogy a részből minél többet megkaparintson; a világosság fia reménykedik, hogy a valóság igaz teljessége minden ember számára eljön. A világ fia szűkít; a világosság fia tágít. A világ fia szakosít, hogy ne kelljen felelnie az egészért; a világosság fia globálisan felelősnek érzi magát. A világ fia a részekre szorítkozik, korlátozza a felelősségét, mossa a kezeit, mint Pilátus, miközben a hatalom konyháján a legfinomabb részek sülnek-főnek hasa istenének gyönyörűségére; a világosság fia tudja, hogy halandó, ezért sorsát a halhatatlan és szerető Isten oltalmába ajánlja: szeret, hogy Teremtőjéhez legyen hasonlatos, s fogadja barátjává az Úr. A világ fia azt hiszi, nem szenved hiányt; a világosság fia tudja, hogy hiányt szenved: a hiány szépségében a szépség hiányához fohászkodik. A világ fia azt hiszi, hogy ő dönt, ő határoz, ezért behatárol, illetéktelenül cselekszik — korlátot vet a szabadságnak; hátat fordít az embernek, ezért Istennek is; a világosság fia azért imádkozik, hogy a Mindenható által legyen meghatározva: hogy az eljövőnek, a jövő Urának, az ígéretnek a fia legyen. A világ fia a
