Irodalmi Szemle, 1992
1992/6 - DUBA GYULA: Nagymama álma (regényrészlet)
DUBA GYULA előle, nem rebbennek fel a magasba, félretipegnek útjából, jóindulatú figyelmük számos jelét adják vele szemben. Nagymama nagy nyírfaseprűjével fontos utakat seper a hóban. Keskeny ösvényt vág a tűzifához a szín felé, s a lábasólak irányába is utat söpröget. A kert felé, a szérűn, a szalmakazlakhoz és a pajta irányában széles sávot tisztít meg a hótól, majd alkalmas utacskát söpör az alsó és a felső ház között. De az utcára nem megy, ki tudná, miért? Nem akarja látni az utcát. A kapun bévül azonban mindenütt jelen van. Munkája nyomán akár házipapucsban is el lehet jutni az udvar minden fontos pontjára, a puha fehér tömegbe vájt, szövevényes úthálózat — az előderengő csupasz föld színével — szürke vonalakkal erezi az udvar térségét, mint a sejtelmes marsbéli csatornák a bolygó felületét. S a munka nem állhat le, mert szinte naponta újabb havak esnek, porka havak esedeznek, de hó reme róma! Majd szelek támadnak, metsző élű, rideg szélviharok, s a hó megkeményedik és homokszerűen suhog és sír, kavarog a széláramlástól a hótömeg és az utakat hófúvások lepik, torlaszok támadnak, járhatatlanná téve az ösvényeket. Aztán erős fagyok jönnek s a friss hórétegek összefagynak, nagymama lapátra cseréli fel a seprűt és kemény kézzel, szívós munkával újítja fel az udvar közlekedési rendszerét. Ekkorra már a varjakhoz csókák, verebek, széncinkék és pipiskék társultak, s a madarak mind nagymama nyomában járnak. Nem félnek tőle, bíznak benne, kedvelik. Annyira megszokták, hogy amikor reggel megjelenik az udvaron, már várják, üdvözölve és várakozva körülröpdösik. S mihelyt elsöpörte a havat és csupasszá tette az anyaföldet, különösen a lábasólak és a kazlak környékén, élénken örvendezve körülfogták és elhullott magvakat, ínséges eleséget kerestek a fagyos rögök között. Pedig nagymama nem törődik különösebben a madarakkal, nem bántja és elviseli őket maga körül, nem ijeszti el, de nem is csalogatja magához, tudomásul veszi, hogy ott vannak, ám nem figyel rájuk, magával van elfoglalva. Gál István a pajtában talált rá egyszer, összekuporodva ült egy kéve zsúpon. — Fáj a gyomrom — mondta mentegetőzve —, de majd elmúlik. Fel is kelt azonnal, gyorsan felemelkedett a kévéről, mintha restellné magát, hogy a fájdalom tétlenségre kényszerítette. így múlt el a tél. A délnyugati szél még késett, a világ felett a hó és a fagy uralkodott és megkínozta az embereket, de a böjti szelek csípős illatát már érezték a levegőben. Nagymamának időnként olyan erősen fájt a gyomra, hogy hosszú, nyugtalan órákra le kellett feküdnie. A varjak és szarkák láthatóan készülődtek, hogy elhagyják a falut. Nyugtalanok voltak, csapongva felvágódtak a magasba és visszazuhantak a kazlakra, esetlenül játszadoztak. De mégis maradtak még egy ideig, mintha nem akarnának hűtlenek lenni nagymamához. A cinkék és csókák is maradtak, a pipiskék azonban felrepültek a háztetőre, már nem akartak
