Irodalmi Szemle, 1992
1992/6 - DUBA GYULA: Nagymama álma (regényrészlet)
Nagymama álma után sok keskeny eret és lefolyót nyitott a csepegő és a lónyomok között, a ködszerű esőben ázó udvar földje pókhálószerű hajszálerezettel volt fedve, melyekben apró vizek csörgedeztek. Nagymama kapája nyomán és akaratának engedelmeskedve a nappali vizek jóindulattal elfolytak a trágyadomb irányába és eltűntek a bomló és rothadó szalmahalom alatt. Ám éjszaka tovább esett és a traktorcsapások és lónyomok ismét megteltek, az udvar sok-sok apró víztükre tompán csillogott. Reggel ott folytatta a munkáját nagymama, ahol este abbahagyta. Kabátja, kendője súlyos volt a nedvességtől, így harcolt azon az — utolsó — őszön az égi vizek ellen. Mózes papírjai megritkultak, majd elfogytak a télben, az elnök várta a tavaszt, hogy új rendelkezésekkel szabja meg a gazdák életét. A kamra nehéz ajtaján nagy fényes lakat lógott, a hombárokban a szövetkezet tavaszi vetőmagja várta a hófaló délnyugati szeleket, hogy az eltakarodó havak nyomán a földbe kerülhessen. Előbb azonban, december második felében befagyott a világ, az udvaron kicsiny, szürke jegek keletkeztek, a ház apró ablakain pedig bonyolult jégvirágok nyíltak, pompás, kristályszirmú, fagyos építmények, a fagy és pára találkozásának következményeként finom szerkezetek, művészi erezetek és fantasztikusan gazdag ábrák. Aztán megenyhült az idő és karácsony előtt leesett az első hó. Nagymama lefogyott, a gyomrát fájlalta, de nem szólt róla senkinek, nem panaszkodott. Ősszel a vizekkel harcolt, most a hótömegek ellen indított küzdelmet. Lábára botost húzott, rövid fekete kabátját bolyhos berliner kendő vei kötötte át a mellén, így jártak piacra régen az atagyarmati asszonyok, az udvar fehér világában mindenütt jelen lévő, szorgos s némileg bolyongónak tűnő, fekete árny lett nagymamából. Továbbra is állandóan az udvart járta, alig tartózkodott a melegen. Az utcára se megy, már nem várja Bogyó Julist. Csak az udvaron, a szín alatt és a pajtában meg a kamrában rendezkedik. Nagymama életében soha nem volt tétlen. A mostani szorgalmában és állandó tevékenységében azonban van valami megszállottan öntörvényű és félelmetesen monoton makacsság, már-már rögeszmés igyekezet. Nagymama végeszakadatlan munkával vette fel a harcot valami közelebbről meg nem határozott ellenféllel szemben. Vasárnap reggelre hullott le az első hó. A szérűkben és kertekben, ősi törvényeik parancsának engedelmeskedve, megjelentek a szarkák és a varjak. Élénken csörgő és rekedten kiáltozó, csapongó fekete foltok a nagy puha fehérségben. A kerítésen ülnek, gubbasztanak a diófán, a lábasól tetején, kikutatják a szalmakazlak megkezdett oldalának törmelékét, beóvakodnak a pelyvásba és megszállják a pajta tetejét. Nagymamától nem félnek, fekete, mint ők, s bár jóval nagyobb, mint ők, ám békés, jóindulatú. Másoktól félnek, de tőle nem! Gál István elől nagy szárnysuhogással felrepülnek és a szürke magasságban kavarognak, mások elől riadtan és óvatoskodva elszelelnek, de nagymamát maguk közé fogadják. A nyomában járnak, oldalt hajtott fejjel megnézik, kikerülik, de nem szállnak fel
