Irodalmi Szemle, 1992
1992/6 - DUBA GYULA: Nagymama álma (regényrészlet)
Nagymama álma képességét és aláássa az ember életerejét. Magába fordulását csak fokozta és elmélyítette, hogy azon az estén szóváltás támadt közte és a fia között. Az aratásból későn jött haza Gál István, ketten aratták a gabonát a feleségével. Mózes levelét az ablakpárkányon találta. Nem nézte meg azonnal, először megmosakodott, azután olvasta el. Tartotta a kezében, gondolkodott, majd azt mondta a feleségének: — Mózes elveszi tőlünk a kamrát... Alig tud írni, a beszédbe belezavarodik, nem tudja kifejezni magát, de a kamránkat elveszi! Hallgasd, hogyan ír a nyehó! — És olvasta a levelet. — „Végzés a 144/50 paragraf szerint. A PO.OR.DHVP. valamint továbbá az OV KSS döntése alapján megparancsolom, hogy mindezek alapján a helységet (kamra), mi a maga házában található, sietve ürítse ki, mert ottan gabonaraktár lesz elhelyezve. Ez ellen a végzés ellen nincs semmiféle fellebbezés. Mózes, a HNB elnöke.” Hallottál ilyet? írni se tud, de parancsol, dönt és intézkedik! — Mindent megtehetnek velünk — halkan mondta az asszony. — Hát te mit teszel? — kérdezte nagymama izgatottan. — Hát talán valamit csak teszel! Hát ezt már nem engedheted, hát te a gazda vagy! — Kiürítem a kamrát — válaszolta higgadtan a fia, és összehajtotta a papírt. — Istenem — kiáltott nagymama —, én magasságos jóistenem! Hát nem törődsz velünk? A Gálok öröksége már semmit nem ér? Szembe kell szállnod velük, István! Harcolnod kell. Védened kell a magadét! — Hallgasson... Ej, micsoda ostoba vénasszonybeszéd! — Ridegen rászólt anyjára, szinte rákiáltott, őszintén felindult. Majd észbe kapott és fékezte magát, de hangjában megmaradt a nagy, benső feszültség remegő tehetetlensége. — Kivel szálljak szembe, az egész világgal harcoljak, micsoda ostoba vénasszonybeszéd! — Rám kiáltottál? István, István... Anyádat bántod az ellenségeid helyett?! Szívós gyökeret vert benne az érzés, hogy egyszer biztosan bekövetkezik az az állapot, amikor teljes öntudattal látja és hallja, mi történik körülötte, de már senki számára nem jelent semmit. Mint aki már nincs jelen, mint a tetszhalott! Úgy érez majd, mint Králihuba szüle a negyvenhetes óriási vihar idején, amikor azt hitte, hogy már meghalt, pedig még élt. Ennek az érzésnek a kezdete olyan, mint az első sejt, melyben az élet csírája megromlott, és amely titokzatos módon megkezdi romboló munkáját, szaporítja, megsokszorozza önmagát, osztódik és duzzadva növekedik, hogy gyilkos daganattá fejlődjön, megállítva a szív munkáját és az agy áramköreit. Nagymamában olyan kórokozó kelt életre, amely a lélek működését kezdi ki és lerombolja fokozatosan. Ő azonban nem tudta, nem tudatosította, hogy alattomos erők támadtak rá, de az elhatalmasodó rontással szemben öntudatlanul mégis védekezett. A rossz szellemi erőkkel szemben a test energiáit állította hadrendbe, a pusztító gondolatok támadását izomerői működtetésével, két keze munkájával próbálta kivédeni. Állandóan munkát keresett magának, reggeltől estig dolgozott. Egész nap nem ült le, szüntelenül mozgott. Ha munkáját
