Irodalmi Szemle, 1992

1992/6 - FÓNOD ZOLTÁN: Hová kell vinni a szerelmet? (tanulmány)

Hová kell vinni a szerelmet?

szemben mutatott gyávaságáról), Babits Mihály perlekedve is azonosult a felismerésével: „míg a Szellem princípiuma él az emberek között, addig nyílt kapu van, ígéret, út és lehetőség”. Gondolatzuhatagában a „pártosko- dókról” is szólt: „Az írástudó is ember, és emberi adottságai vannak. Nem magunk választjuk meg a közösséget, amelybe tartozunk: az adva van természetrajzilag és történelmileg. Szeretni ezt a közösséget csak oly természetes, mint magunkat szeretni; s szeretni azt jobban, mint magunkat, jobban, mint életünket: oly kitágulása a létnek egy önzetlenebb lét felé, mely semmiképp sem ellentétes a Szellem princípiumával... De jobban szeretni, mint az Erkölcsöt és az Igazságot: ez a kérdés!”

Ez utóbbi „kérdés” a mi esetünkben is kérdés, hisz visszaszerezni az elvesztett időt, feltenni a ki nem mondott vagy elfojtott kérdéseket, ez egyértelműen izgató és sürgős feladat. Ha valóban tisztes szándék vezérli a kérdezőket... Mivel a megélt sors, a történelmi realitások eleve kényszerhelyzetet teremtettek (legalább két nemzedék számára), kísért a veszély, hogy mai elszámolásaink/leszámolásaink mögött az író és irodalom hitelrontásának a szándéka húzódik meg. És ez eleve aggodalomra adhat okot, hisz szellemiségünk java az elmúlt több mint hét évtizedben nem Mucsát és a perifériát, hanem a kisebbségi magyar közgondolkodást képviselte. Mai vitáink viszont — jobbára — egyoldalúak, leegyszerűsítők, monológok, és sajnálatosan óvakodnak attól, hogy az Erkölcs és Igazság jegyében szembesüljenek a valósággal.

Hogy túléli-e Fábry (állítólagos) mítosza az időt, erre majd a jövő ad feleletet. Mítoszából mindenesetre annyi igaz, hogy könyörtelen bíró volt a közösségi szellem felvállalása idején, tántoríthatatlan a „barna téboly” véres-ostoba feneségeivel szemben, és makacsul hűséges a fajtájához, midőn a lét és a nemlét hamleti kérdése elé állított bennünket az élet.

Arról a kérdésről, hogy író volt-e, gondolkodó volt-e, vagy „publicista- kritikus, az erkölcsi és esztétikai törvényeket közös nevezőre hozó moralista-esztétikus”— ahogy Turczel Lajos jellemezte 1963-ban nagyra- becsülő jószándékkal — értelmetlen vitatkozni. Szépíróként soha, senki nem kívánta őt „eladni”, sem költőként. Hogy kritikusnak elfogadható volt-e, vagy egyértelműen megbízhatatlan, erről szeretnénk néhány szót ejteni.

Nem titok, hogy az a Fábry, aki a húszas évek elején még az esztétikára esküdött, s kora legkiválóbb alkotói (Max Brod, Stefan George, Stefan Zweig, Romain Rolland) munkásságán edződött, a Kritika és a ma című cikkében (1923) fogalmazta meg először a kritikusi szerepkör velejáróit. Az írott szót a kisebbségbe került magyarság szempontjából létszükségletnek tekintette, s az esztétikát a művészi alkotás kiválasztó, értékelő törvényének tartotta (Irodalom és magyarság, 1923). „író tehát csak az, aki az esztétika normáit igazolja, példázza” — írta ezekben az években. Mércének az európai irányt tekintette, a világirodalomra pedig úgy nézett, mint az életképesség, az érték biztosítására.